Március 13-ától látható a Belvárosi Színházban, az Orlai Produkciós Iroda legújabb bemutatója, a Fülkefor és vidéke című produkció, amelyben Parti Nagy Lajos olvassa fel írásait Dés László improvizációs muzsikája kíséretében. Dés László beszél az előadásról.
Nem ez lesz az első alkalom, hogy Parti Nagy Lajossal együtt lépnek fel a Magyar mesékhez kapcsolódóan.
Dés László: Valóban. Tavaly volt két jótékonysági fellépésünk, nagyon élveztük, jól sikerültek. De tulajdonképpen a Magyar mesék hangfelvételeivel kezdődött a közös munkánk. Mikor Lajos felmondta a meséket, én rövid zenei motívumokat, zenei mondatokat játszottam szaxofonon, mintegy elválasztóként a mesék közé. 15 mesével kezdődött, amit leadott a Klubrádió, egyre népszerűbbek lettek Lajos meséi. Aztán a két kisebb fellépés után valahogy egyszerre gondoltunk arra, jó lenne ebből egy előadást csinálni, jó helyen, jó körülmények között. A szerkezet rendkívül egyszerű. Nagyjából három mese után zenében folytatom a mesét, vagy ellenpontozom, ahogy éppen adódik a pillanatnyi helyzetből. Persze nem mindegy, hogy melyik mese után kezdek el játszani, mert nyilván vannak hálásabb témák, amikre érzelmileg, indulatban könnyebben tudok reagálni.
Az „indulat” kulcsszó egyébként?
Dés László: Persze! Sokféle lehet ez az indulat. Lajosnak van egy fátyolos, fojtott, furcsa, szinte suttogó, rekedtes hangja, nem dolgozik nagy dinamikával, nem kiabál, nem emeli fel a hangját. Ezért ha valamit nyomatékosít, az igen erős tud lenni. Hatásos, ahogy felolvassa a meséket. Én pedig a szoprán szaxofonnal, aminek éles, erőteljes, karakteres hangja van, elég nagy dinamikával játszom. Ritkábban megfogható, ismertebb dallamokat is, de nagyrészt inkább kortárs zenei installációkat. De van, hogy népdal, vagy például munkásmozgalmi dal motívumokat forgatok ki a sarkaiból, úgy, hogy a mamája se ismer rá.
Hogy mi lesz aznap a zenék iránya, azt általában már otthon eldöntöm, hiszen Lajossal előre megbeszéljük, milyen meséket fog felolvasni. Ilyenkor megegyezünk abban, hogy mely periódusok végén fogok megszólalni és merre fogok menni. Viszont azt tudni kell, hogy ez az est mindig más, van, hogy gyakran teljesen másfele megyek a zenével, mint ahogyan korábban eldöntöttem. Minden az adott pillanatban dől el. Sokat számít a hely, Lajos diszpozíciója és persze a közönség reakciója. Alapvetően improvizációra épül az egész, ezért tulajdonképpen minden alakítja, ami éppen ott és akkor történik.
Mik a tapasztalatok az eddigi fellépések után. Hogyan fogadja a közönség ezt a fajta vaskos politikai humort?
Dés László: A humort is csak akkor lehet megérteni, ha értjük, hogy mit figuráz ki, tehát mi van mögötte, mire utal. Kellő tájékozottság, intellektus és műveltség kell hozzá – nem akarom misztifikálni, de ez fontos, mert ha nem értjük, miről beszél az, aki éppen olvas, akkor a humorát sem tudjuk értékelni. Az Újlipótvárosban, ahol 350 néző előtt léptünk fel, minden társadalmi, történelmi és politikai összefüggést értettek – utóbbi a legfontosabb ebben a kontextusban, hiszen ez tulajdonképpen politikai irodalom: rövid politikai egypercesek.
De ez nem pártpolitika, hanem olyan politikai hangvételű írások, amelyek civil alapállásból is reflektálnak a közegre.
Dés László: Ez abszolút a civil létből fakad. Politikai irodalom, de szó sincs semmiféle pártpolitikáról. Ez irodalom, szépirodalom, kicsi, egy-kétperces novellák, azon belül pedig politikai irodalom. Van ilyen, ahogy létezik politikai költészet is – ezt művelte Kölcsey is, Petőfi, Ady, József Attila is és lehetne sorolni a neveket egészen Petri Györgyig, Kemény Istvánig, vagy Erdős Virágig. Ez nem pártpolitika, de van benne egy könnyen felismerhető irány és nézőpont – mert a politikai irodalomban ez felismerhető, hiszen valamit megfogalmaz valami ellen, valamit bírál, kritizál, valamit gyilkos iróniával, groteszk módon kifiguráz. Ebben az esetben nyilván a jelenleg regnáló kormány a fő célpont – kétségtelen: mindig ad hozzá bőségesen anyagot.
Zenei improvizációval viszonylag ritkán, sőt egyáltalán nem lehet találkozni színházban.
Dés László: Tényleg ritkaságszámba megy az ilyesmi, de én nagyon belekeveredtem és sokat is csinálom. Esterházyval is csinálunk hasonlót. Megtörtük a megszokott irodalmi est műfaját, ahol a zene általában illusztráció, és éppen ezért, ha az ember meghallja ezt, a kifejezést, rögtön ásít egyet.
Itt is estéről estére fog változni az előadás?
Dés László: Persze, folyamatosan gyűlnek a mesék is, van miből válogatni. Volt egyszer ötvenkét mese, azóta megint összegyűlt ennyi. Hogy ezekből miket akar felolvasni, majd ő eldönti, én inkább az egymás mögé rakosgatásban veszek részt, és hogy kitaláljuk, mikor szólalok meg.
Az érdeklődés nagy, talán azért is, mert ezek a nagy írók ma sehol nincsenek jelen, mert nem lehetnek jelen: ki vannak irtva a közszolgálatból – magamat is beleértem ebbe –, mind a rádióból, mind a tévéből, így aki hozzájuk akar férni, az csak úgy tudja megtenni, hogy eljön a felolvasásaikra. Ráadásul nem átlagos dolgot csinálunk, egyáltalán nincs elcsépelve a műfaj, különleges alkalom.
Ezek szerint a színháznak bizonyos értelemben jót tesz, hogy kiszakadtak a tévéből a művészek.
Dés László: Hogyne. Nagyon különös helyzet ez, egyrészt megy tönkre minden, film, színház, zene, tévé, rádió, másrészt az ilyen autokratikus helyzetben az emberek jó részében van igény valami másra, hogy ne csak az '50-es évekbeli propagandaszövegeket – mert efelé tartunk – és az ehhez rendelt kultúrát – mert már rendelve van – hallgassák. Általában az ilyen helyzetek jót szoktak tenni a művészetnek, illetve a művészet helyének a világban, mert élesek és provokatívak, egészen addig, amíg képesek arra, hogy valamit létrehozzanak, mert olyan helyzetet is lehet teremteni, hogy már erre sincs lehetőség. Ebből a szempontból a mostani állapot egyáltalán nem analóg a kultúra szocializmuskori helyzetével: akkor minden rendelkezésre állt, mindenre volt pénz – de volt cenzúra is. Most ugyan ilyen kimondva, direktben nincsen, (öncenzúra) viszont sokszor a létrehozás feltételei nem adottak. Bizonyos értelemben a mostani nehezebb helyzet.
