Leonyid Zorin 1967-ben született darabja egyszerre idejétmúlt és időtlen. Hősei egy letűnt korszakban találkoznak, a II. világháború utáni Moszkvában. A véletlen sodorja egymás mellé őket egy Chopin-koncerten, és mire a koncert véget ér, a lengyel zeneakadémista lány és az orosz, bortermesztést tanuló fiú egymásba szeretnek. Egy mai fiatalnak a konfliktusforrás, nevezetesen, hogy nem házasodhatnak össze, mert a korabeli szovjet törvények ezt nem engedik, szinte hihetetlennek tűnhet. A téma azonban: a szerelmesek útjába álló részvétlen külvilág, örök. Arra is láttunk már nem egy színpadi példát, hogy az elválni kényszerülő szerelmesek később újra találkoznak. De többet nem illik elárulni a történetről. Főleg, mert a mai közönségből kevesen láthatták az 1968-ban a Nemzeti Színház akkori kamaraszínházában igen nagy sikert elért hazai ősbemutatót (r. Iglódi István), amelyben Törőcsik Mari és Sztankay István játszották a szerelmeseket.
A kétszemélyes, másfél órás játék kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal, az életükből kiragadott jelenetekkel követi a szerelmesek sorsát. Ennek megfelelően a szerény technikai lehetőségekkel bíró Hatszín Teátrumba olyan díszletet kellett kitalálni, amely alkalmas a különböző helyszínek jelzésszerű megjelenítésére. Kálmán Eszter forgatható faalkotmánya megfelel ennek a célnak, ám kissé esetlenül uralja a teret. Emlékeztet az ugyanitt játszott, szintén kétszemélyes Heisenberg díszletére (azt Cziegler Balázs tervezte), de nélkülözi annak könnyedségét. Kálmán Eszter jelmezei ellenben jól illenek a karakterekhez és adott helyzetükhöz, a Tompos Kátyának tervezett királykékestélyi például biztosan megmarad a néző(nő)k emlékezetében.
A bemutatót megelőző interjúkból tudható, hogy a darabot Tompos Kátya ajánlotta Orlai Tibor producer figyelmébe. Nem csoda, mintha rá szabták volna. Az anyai ágon orosz származású színésznő ugyan nem oroszul, hanem időnként lengyelül beszél az előadásban, de a nyelvi humor, ami a karakter nem tökéletes orosz tudására épül, a magyar szövegben is megkívánja a szláv akcentust, ami tőle természetesen hangzik. Ráadásul a színésznő énekesnőként is ismert, és itt éppen egy énekesnőt játszik, több dalt is elénekel. De ezeknél az adottságoknál is fontosabb, ahogy Tompos Kátya hézagmentesen bele tud bújni ebbe a szerepbe. Nehéz körülírni, mennyi szín, energia, játékosság van abban a Helgában, akit játszik. Néha komoly és merev, máskor nem kicsit őrült diáklány. Az előadás elején van egy talán ötperces némajáték, amíg az egymás mellé került két fiatal egy Chopin-darabot hallgat, és a Tompos Kátya által játszott Helgának ebben az öt percben kell eljutnia a másik iránt érzett zavaró idegenségtől a zene okozta katarzison át addig a rémületig, hogy ezzel a találkozással, ez alatt a néhány perc alatt tulajdonképpen eldőlt a sorsa. Az elválás utáni találkozások egy Anyegin-parafrázisnak is felfoghatók, csak itt két részben adják, a két karakter között ide-oda tolódó hangsúlyokkal. És ebben a két jelenetben ismét nagy utat jár be a drámai fortétól a nézőt továbbgondolásra késztető talányosságig.
Adorjáni Bálintnak nem jut hálás feladat. Tompos Kátya sziporkázása mellett (annak ellenére, hogy a színésznő játéka csöppet sem tolakodó) az ő Viktorja egyszerűen egy kedves, jóravaló fiatalember. Míg a néző úgy érezheti, hogy Helgát megismerte, róla ennél sokkal többet nem tudunk meg. Ez a darabból is fakad: a lány figurája sokszínűbb, érdekesebb. Néha a szöveg is ellene dolgozik. A mai fülnek nem hangzanak hitelesen az olyan mondatok, mint hogy „szeretném, ha a bánat utolsó cseppje is eltűnne a szemedből” (nem pontos idézet). Tompos Kátyának jól áll az érzelmi túlfűtöttség, Adorjáni Bálintnál ez az elmondott szöveg ellenére sem születik meg. És talán emiatt a kettősük sem mindig működik jól. De vannak jelenetek, amikor igen – és éppen ott, ahol a karakterek útja már elválik egymástól.
Kocsis Gergely, a Katona József Színház kiváló színésze eddig az egyetemen rendezett vizsgaelőadásokat. Jó emlékezetemben őrzöm tőle a Gazdag Gyula dokumentumfilmje alapján készült Válogatást. Az egyetem falain kívül ez az első rendezése. Az eredeti műhöz ragaszkodó, színészközpontú munka. A darab adja ezt a megközelítést, és a rendező elfogadta a színmű ajánlatát. Nem aktualizált, nem forgatta fel a szövegkönyvet. Korrekt, a jelenetváltásoknál néha kicsit megzökkenő, a színészi munkára építő előadás született.
Voltam egyszer egy válóperi tárgyaláson Stuttgartban. (Nem mostanában, van vagy tizenöt éve.) Egy szudáni nő és egy török férfi Allah nevében kötött házasságát a német bíró a német nép nevében bontotta fel, majd további szép napot kívánva az ajtóhoz kísérte a frissen elvált házaspárt. Az előadás után azon gondolkodtam, mi lett volna a Varsói melódia vége, ha 1947-ben a lengyel Helga és az orosz Viktor a szovjet vagy a lengyel nép nevében házasságot köthet. De az már talán a Jelenetek egy házasságból volna. A Varsói melódiát azoknak érdemes megnézni, akik nyitottak a jó értelemben véve érzelmes szerelmi történetekre. És mindenkinek, aki Tompos Kátya remeklését látni szeretné.
