Nemsenkilény – monológ nemmindegyembereknek. Ezt a furcsa címet kapta Börcsök Enikő autista szerzők műveiből összeállított előadása. „Az autizmus az authos (önmaga) szóból származik. Minden ember önmaga. Ebből következne, hogy mindenki autista. Mivel hogy ez lehetetlen, nem értem a dolgot.”
- Hogyan találtál rá a témára?
- Seth F. Henriett az Autizmussal önmagamba zárva című könyvét Bácskai Juli adta a kezembe, szeretett volna egy pszichoszínházi előadást csinálni belőle. Ám amikor elolvastam, arra gondoltam, hogy ebben több van, mint egyetlen improvizációs este. Elolvastam több autista szerző könyvét, naplóját, ezekből állt össze a darab.
- Tudtad, hogy léteznek ilyen könyvek, vagy emiatt kezdted őket keresgélni?
- Tudtam, mert a sógornőm Székesfehérváron a Más Fogyatékos Gyermekekért Alapítványnál évek óta autistákkal foglalkozik. Minden évben fölléptem a támogatói estjükön, ősszel pedig ezt az előadást viszem majd. Ez volt a másik ok, amiért létrejött ez a produkció.
- A szövegeket mi alapján válogattad össze?
- Ebben Gyulay Eszter volt a segítségemre, az anyag nagyobb részét ő állította össze. A legfőbb szempont az volt, hogy egynemű legyen a szöveg. Mindegyik írásnak más a nyelve, más korú és élethelyzetű emberről szól. Azt kerestük, hogy mitől lesz olyan, mintha egy ember mondaná. Én inkább a viselkedésformákról olvastam, meg arról, hogy egy család hogyan éli ezt meg, mi mindenre kell számítani, milyen váratlan helyzetek fordulhatnak elő. Jártam föl a Vadaskertbe Prekop Csillához, aki szintén autista gyerekekkel foglalkozik Elég hosszú időt töltöttem ott olyan családok között, ahol van autista gyerek. Tanították a gyerekeket és a szülőket is, hogy hogyan kell ezzel együtt élni, hogyan lehet könnyebben beilleszkedni a világba, a családba, a társadalomba. Ebből az élményből nagyon sok mindent beemeltem.
- Elfogadtak téged?
- El. Nem nagyon zavartam a köreiket. Nem is próbáltam velük beszélgetni, csak úgy lenni velük, ahogy a többiek. A maguk módján egy idő után kommunikáltak velem. Mehettem velük vásárolni a boltba, néztem, ahogy tornáznak, esznek. A nevelők és a szülők is kedvesen fogadtak. Tudták, hogy miért vagyok ott, és örültek, hogy létrejön egy ilyen előadás.
- Ahogy hallgattam a szövegeket, időnként meglepett, hogy mennyire ugyanúgy gondolok én magam is bizonyos dolgokat.
- Az emberek többsége fogyatékosként kezeli az autistákat, pedig nem azok. Vannak köztük, akik nagyon jól fogalmaznak, és olyan világosan látják a környezetüket, az embereket, hogy kicsit ijesztő azzal szembesülni, hogy én is így gondolom, csak nem tudom ilyen jól megfogalmazni. És akkor teszi fel az ember a kérdést: ki a normális? Amikor közöttük voltam, nekem kellett az ő szabályaik szerint viselkedni.
- A díszleted sok nagy színes kocka, melyek együtt egy óriási Rubik-kockára emlékeztetnek. Ez kinek az ötlete volt?
- A díszlet Tóth József ötlete és munkája. Az autisták közt soknak különleges képessége van. Jó a logikájuk, ügyesek a matematikában, satöbbi. Úgy gondoltuk, hogy a Rubik-kocka jelzi a logikus gondolkodást, a matekot, azon kívül ezt a bezárt világot is. Ahogy megvolt az ötlet, szinte magától alakult, hogy az elején szétdől az egész, aztán melyik kockát mire tudom használni, mire a végére újra összerakom.
- Küzdöttél vele?
- Igen, sokat. Hiszen nincsenek szituációk, párbeszédek. Az egész csak egy monológ. Hogy ez mégis helyzetbe kerüljön, érthető és felfogható legyen, megsegítettük képekkel. Henriett nagyon jól fest és rajzol, így ez is beleépült. Józsi pedig festő, és olyan képeket festett rá, mintha épp arról jutna eszébe valami, amiről beszél. Így most jól működik ez a díszlet, és nekem is segít abban, hogy helyzetek és terek alakuljanak ki.
- Van olyan rész a szövegben, ami különösen kedves neked?
- A séta. Azt nagyon szeretem. Szívszorító, hogy valaki járkál egy gyerekszobában, és az érzelmeiről beszél, úgy, hogy tulajdonképpen nem is tudja, mi az. Mégis olyan erős érzelmei, érzelmi váltásai vannak, hogy talán még érzékenyebb, mint mi. Csak azt hiszi, hogy az nem az. Gyakran változik a hangulatuk, egy pillanat alatt. Egy váratlan helyzet miatt teljesen kezelhetetlenné tudnak válni. Ezért élnek meghatározott napirend szerint, ezért van minden fölírva kártyákra. Ha elveszítik a fonalat, rájuk jöhet a roham.
- Láttál ilyet?
- Igen. Faltól falig futást, dobálást, sikítást, őrjöngést. Senki nem tudta, mi a gyerek baja, mert addig normálisan evett, mint a többiek. Végül rájöttek, hogy elkapcsolták a tévét egy másik csatornára. Volt egy hatéves kisfiú, aki egyáltalán nem kommunikált, nem beszélt. És nem tudott enni sem. Egy tükör előtt tanították, hogy a kanállal megtalálja a száját. Vagy volt egy különleges mászófal – itt a díszletben is megpróbáltam kijátszani az ötletet –, amin azt tanították, hogy hogyan működik az ellentétes mozgás. Mert nekik az sincs meg, hogy ha a jobb lábadat mozdítod, akkor a bal kéz lendül, és fordítva. Nagyon nehéz volt nekik! És amikor sikerült négy-öt lépést fölfelé megtenni, az hihetetlen boldogság volt a szülőknek.
- A gyerekek tudták, hogy ez nekik sikerült?
- Igen. Örültek neki. Azt is mindig mutatták, ha valami kész van. Megcsinálták, és jelezték, hogy kész. Most egy másik feladat jön. Mert mindig kell valamit csinálni. Nyilván idősebb korban ez tanítható, koordinálható, de a gyerekeknél nagyon látványos, hogy ha nincs feladat, egyáltalán nem tudnak magukkal mit kezdeni. Szemkontaktust egyáltalán nem tartanak. Nem tudnak kérni, csak a kártyák alapján. Vagy ha valami nem megy, csak fölteszik a kezüket, így kérnek segítséget. Megtanulják a szabályokat, és azok szerint élnek.
- Ezeket a viselkedésformákat mennyire volt nehéz beépíteni? Volt rá egyáltalán szándékod, hogy orvosilag is hitelesen mutass meg egy autistát?
- Arra volt szándékom, hogy ebből valamit megmutassak. Hogy sejtessem. Ezek inkább színészileg segítettek sokat, mert volt mibe kapaszkodnom: hogyan viselkedik, hogyan jár, hogyan ül egy fél óráig. Volt egy kislány, aki mindig ugyanazt a dalt hallgatta. És folyamatosan ringott közben, és úgy csinált, mintha sót szórna. Ezt egész nap tudta csinálni. Azért jártam oda sokat, hogy valamin el tudjak indulni. Mert itt nincs történet, nincs megírt szerep. Ezek szövegek, gondolatok, átszűrve azokon a tapasztalatokon, amiket a Vadaskertben kaptam. Nem tudom, az emberek hogyan fogadják majd. Remélem, hogy gondolatokat indít majd el. Hogy kit lehet fogyatékosnak hívni, és miért taszítunk el bárkit is, akiről nem is tudunk semmit.
Rick Zsófi
