Sandra és Kevin 1967-ben együtt hallgatták a The Beatles örök slágerét, az All We Need Is Love-ot és boldog hippiként egy szebb világot vizionáltak maguk előtt. A jelenben pedig kénytelenek feltenni a kérdést, hogy sikerült-e mindezt örökbe adni a következő generációnak. Az Orlai Produkciós Iroda új darabja, a Love, love, love kényes kérdéseket vet fel. Milyen a világ ma ahhoz képest, amire számíthattak a flower power generáció tagjai? Milyen lehetőségek maradtak? Mit sikerült megvalósítani? És mi lett a szabadsággal?
Csak szeretetre van szükségünk – a mai világban is aktuális ez a kérdés. Ez azt jelenti, hogy reménytelen, hogy minden rendbe jöjjön?
Nem reménytelen, de sokat kell tenni érte! Ma általában azt tapasztalom, hogy az emberek kevés energiát fektetnek a kapcsolataikba. Ha nem működik a porszívó rendesen, le kell cserélni. De biztos, hogy így van ez a házassággal, a családdal is?
A színdarab több évtizedet ölel fel. Mekkora kihívást jelentett ez?
Itt egyszerűen arról van szó, hogy az 1967-es tinédzser generációnak szembe kell nézni a gyermekeivel, azokkal, akik 1990-es években voltak tinédzserek, mára azonban felnőtté váltak. És ez az, ami nagyon érdekes. Olyan mintha Magyarországon a rendszerváltás fiataljai néznének szembe ma a szüleik generációjával. A különleges kihívás az, hogy Péter Katának és Schruff Milánnak 40 évet kell öregednie másfél óra alatt. Ez izgalmas feladat nemcsak a színészeknek, hanem nekem is. De többet nem szeretnék elárulni.
A flower power generáció némileg idegen lehet a magyar közönség számára, hiszen nálunk ez a bohém generáció nem jöhetett létre. Bár ott volt a beat korszak, de az azért visszafogottabb volt. Lehetett ebből építkezni? Nem túl idegen a hippi generáció a magyarok számára?
Egyáltalán nem. Szerintem nálunk épp úgy érzékelhető volt mindez, még ha a rendszer által ellenőrzött, megtűrt formában is. Még ha utánérzés íze is volt a dolognak.
A darab két angolról szól, akik 1967 óta merően más utat jártak be és mást láttak, mint a magyarok. Mi a közös élménye a magyar és a brit, vagy akármelyik más nemzedéknek?
Miben jártak be más utat? Anglia belerokkant a második világháborúba, nagy nehezen kikecmergett belőle, erre jöttek a fiatalok, beintettek mindenkinek, meztelenül hemperegtek a parkokban és füvet szívtak. Utáltak minden társadalmi konvenciót, mindent, ami politika, a háborút, az egyenlőtlen emberi jogokat, mindent, ami a világban el volt, és azóta is el van szúrva. Felépítettek egy világot a saját elképzeléseik szerint, de ez a világ mára elbukott, életképtelen. Ezt számon kérik rajtuk a gyermekeik, mellékesen megjegyzem, joggal. Ez ne lenne Magyarországon ismerős? Aki azt hiszi egy hamisítatlan angol sztorit fog látni, az meg fog lepődni, mennyire egy tőről fakad az az európai neurózis, ami mindannyiunk életét fojtogatja.
Milyen gondolatokkal jöhetnek ki a nézők? Vidám plakát, vidám cím, The Beatles… De az ember mégis egy komor üzenetet sejtet.
Aki eljön, sokat fog nevetni, de lesznek pillanatok, amiket nem lehet megúszni, szembe kell nézni önmagunkkal.
Milyen a próbafolyamat? Kellett egy kis közös történelmi készülődés?
Orlai Tibor körül a levegő tiszta és szabad. A színészek egytől egyig kivételes tehetségek, nem a szél fújta őket össze, hanem szív, szellem, ízlés, szakmai tudás, morál, és legfőképp bátorság, hogy mindezen értékek mellett ki mernek állni. Nekem, aki valamelyest kötöttebb struktúrából érkezem, köztük lenni külön öröm. Péter Katával és Schruff Milánnal már dolgoztam pályájuk elején, hatalmas élmény érett, felnőtt színésznek látnom őket a próbateremben 10-15 év elteltével. Izgalmas velük a munka. Akárcsak a fiatalokkal, Nagy Danival, Dékány Barnussal, Szabó Irénnel, Gubik Petrával, akit leginkább az Operettszínház sztárjaként ismernek a nézők, de most egy kicsit a drámai oldaláról is bemutatkozik.
