Ernest Thompson huszonnyolc éves volt kilencszázhetvenhétben, amikor megírta az On Golden Pond szímű színdarabot, és alig múlt harminc, amikor a darab filmváltozata (melyet szintén ő írt) meghozta neki a világhírt. A darab az öregségről szól, meg mindenről, ami ezzel jár: szenilitásról, bezárkózásról, a halállal való szembenézésről meg persze az ifjabb nemzedékekkel való viszonyról.
Ennek a huszonéves fiatalembernek vajmi kevés fogalma lehetett akkor mindezekről, de annál több fogalma volt a színpadi siker természetrajzáról. Végre is színész volt maga is, s drámakurzust végzett az egyetemen. Igazi, habkönnyű bulvárdarab lett tehát az Aranytó, olyan, amelyben ragyogó szerepek és remek mondatok vannak, s némi kísérlet is a mélységek ábrázolására – épp csak annyi, hogy a színészeknek lehetőségük legyen bravúrok bemutatására is, s hogy a közönség, ha akarja, azt hihesse, igazi drámát lát. Úgy képzeljék el az egészet, mint ha a fiatal Molnár Ferenc írta volna, hetven évvel és két kontinenssel később, mint szokta. Nem csoda, hogy a darab azóta is világsiker, lassan negyven éve játsszák mindenütt, így nálunk is, a Madách Kamarában anno Mensáros László és Tolnay Klári vitte sikerre.
Most, a Belvárosi Színházban Benedek Miklós adja Norman Thayert, a gonoszkodó, zsémbes, öreg professor emeritust, akinek kezdenek kicsúszni kezéből a dolgok, de aki bárkinek képes megkeseríteni az életét gúnyos szellemével, és Vári Éva Ethelt, a feleségét, akivel fél évszázada gyűrik egymást. Benedek lubickol a szerepben (mégiscsak egy tó partján játszódó darabról van szó), amely igazán neki való, Vári pedig hűségesen blattol neki – ettől lesz kettősük oly erős, hiteles. A többiek (Bertalan Ágnes, Vasvári Csaba és Bábel Vilmos vagy Szekeres Máté) odaadóan szolgálják a rendezői (Gálffi László) koncepciót.
Thompson ma hatvanhat éves: kilenc év múlva eléri főhőse korát. Kíváncsi lennék, akkor hogyan írná meg ezt a darabot.
