Szerda este a sZempöl Offchestra koncertjével véget ért a negyedik sepsiszentgyörgyi Reflex fesztivál, amelynek műsorában tíz vendégelőadást láthatott a közönség. Tíz produkció, melyek közül mindegyik valamilyen sajátos, eredeti előadó-művészeti formával jelentkezett, s melyek talán csak annyiban hasonlítottak egymásra, hogy valamennyien határozott színvonalat képviseltek. Az utolsó három vendégelőadásban az őrület témája is közös volt.
A halott hazatér úrnőjéhez
Szokatlan ötlet komédiabőrbe bújtatni egy balladát, a szlovén Kranji Prešeren Színház és Potolyi Városi Színház A halott hazatér úrnőjéhez című koprodukciója mégis kísérletet tesz erre. Jernej Lorenci rendezése friss, lendületes és több szempontból is szokatlan. Úgy indul az előadás, akár egy koncert: a játszók leülnek szemben a közönséggel, és harmonikán, csellón, gitáron eljátszanak egy dalt, aztán mesélni kezd az egyik színésznő. Mintha csak örömzenélés történne, és közben beszélgetnének egy bizonyos lányról és szerelméről, aki nem természetes halállal végezte… Arany balladái, közöttük a Tengeri-hántás jut eszünkbe, mert mintha itt is egy különös kalákát látnánk, melyből lassan kikerekedik egy történet, aminek ezúttal nincs eleje és vége, csak szereplői vannak. Vidáman, közvetlenül zenélnek és mesélnek, de bármennyire is tisztának tűnik a mesélők szándéka, olyan ravaszul szerkesztett a történet, hogy csapdába csal bennünket. Szép és egyszerű színpadi eszközöket láthatunk, amelyek igen érzékletesen jelzik a múltban történt eseményeket néhány csepp művérrel, a lisztes játékokkal stb. Szép, ahogy a zenéből kiemelkedik a történet, és időnként visszamerül belé, mintha csak ősi népdalt hallgatnánk a maga többértelmű sejtelmességében. Szép, ahogy végig megtartják a komédia és tragédia kettősségét az előadásban… És mégsem működik valami, nem találjuk az eseményeket rendszerező értelmet az egészben, mígnem egyszer csak váratlanul belénk nyilall a felismerés: a titkok nyitja a főhősnő tudathasadása, innen a két nő és ezek külön életei, innen az egymás elleni kétségbeesett küzdelmük a hatalomért… A rendező úgy tárja elénk a történetet, akár egy bűvész, aki a legtermészetesebb módon engedi ki kalapjából a galambokat, de tudjuk, hogy csalás van a dologban, az igazság más, mint amit látunk… Vajon hol is van az álom és valóság, harmónia és nyugtalanság, komédia és tragédia közötti határ ebben az előadásban, az ember életében? Vajon miért vegyül sírás a nevetéseinkbe, miért a legegyszerűbb dolgainkban bújik meg a legmélyebb transzcendencia?
(Kranji Prešeren Színház és Potolyi Városi Színház, Szlovénia: A halott hazatér úrnőjéhez. Rendező: Jernej Lorenci. Színészek: Ana Urbanc, Vesna Pernarčič, Miha Rodman, Aljoša Ternovšek, Darja Reichman, Borut Veselko, Vesna Jevnikar.)
Wolfgang
Többször is találkozhattunk már Sepsiszentgyörgyön Radu Afrim különleges rendezői világával, mégis mindig rácsodálkozunk arra az egyedülálló képességére, amellyel bizarr látvánnyá varázsolja a legszárazabb drámai szövegeket is, jellegzetes álomvilágaiban pedig sohasem menekül a valódi problémák elől, inkább új fényben láttatja azokat, szokatlan asszociációkra adva alkalmat a befogadónak.
A Piatra Neamț-i Ifjúsági Színház Yannis Mavritsakis darabjából készült Wolfgang című előadásában is varázslatos világ épült fel a színpadon: szekrények, hűtőszekrények, kis és nagy dobozok, elromlott háztartási gépek között a magányos emberek városnegyedét alakítja ki a rendező, ahol egymás mellett, de egymástól mégis oly távol élnek a szereplők, ahol a bevásárlószatyorból kilógó zöldségek szárai körbenyírható bokrok, ahol a hűtőszekrények kripták is lehetnek, ahol egy kombi Trabant csomagtartója pinceajtóvá változik, amely mögött Wolfgang nyolc és fél éven át tartja fogva szomszédja kislányát. Natascha Kampusch igaz története Afrim színpadán egy bezártságról, kiszolgáltatottságról szóló torokszorítóan kegyetlen szimfóniává nemesül, amelyben a mai világra jellemző érzelmi válság és szeretetéhség kerül éles reflektorfénybe.
A szokatlan képek, hangok, effektusok minden pillanatban újabb meglepetéseket tartogatnak a néző számára, miközben mégis egységes ez a világ, és hibátlanul bontakozik ki benne a szöveg minden szépsége, mélysége. Önfeledt játékosságba burkolt fájdalom, rengeteg hazugsággal, üres szavakkal és hiú reményekkel, amelyek csak gyűlnek és gyűlnek, míg végül egészen maguk alá temetik az embereket… A szomszéd a vasárnapi ebédre való meghívás örök ígéretével, a gyermekeiket elhanyagoló anyák, a rocksztár édesapa, aki a fia álmaiban előbújik hűtőszekrény-sírkamrájából… A főszereplő a maga őrültségével és szeretetéhségével, melyek iszonyú bűnei ellenére is emberivé teszik, mert nemcsak a cselekvéseit látjuk, hanem azok okait is: halljuk az édesapa intelmeit, miszerint csak a halott nőkkel szabad kíméletesnek lenni… És végül a lány, aki tudatlan gyermekből felnőtté változik a rabságban, aki egyre jobban érzi, hogy valami sántít ebben a háborúról szóló ál-valóságban, de semmilyen erőszakos cselekedetre nem tudja rászánni magát… Csak panaszkodik barátjának, egy üres konzervdoboznak… Iszonyú mélységek, miközben a rendező folyamatosan ellene dolgozik az érzelgősségnek, mintha csak mellékesen láttatná a szörnyűségeket a vidám jelenetek, a rocksztár apuka koncertemlékei árnyékában.
És miután a lány kiszabadul börtönéből, ahol éveken át a létminimum határán tengődött, visszatér a börtönbe zárt Wolfganghoz. Milyen is lehet az élete ennek a nőnek, mi maradt neki a világból, miután elvesztette a gyermekkorát, szülei elváltak, egykori otthona rég mások tulajdona, és a média is csak kihasználja…? Vajon miért éppen velük történt ez az eset, vajon hányféle torz formáját gyakorolják a szeretetnek a valamiért egymáshoz tartozó emberek? Az utolsó furcsa táncuk alatt már képtelenek vagyunk kihátrálni a lábunk alatt megnyíló szakadékból, és csak nyeljük, nyeljük a gombócokat…
(Piatra Neamț-i Ifjúsági Színház: Wolfgang. Rendező: Radu Afrim. Színészek: Cătălina Bălălău, Florin Hriţcu, Andrei Merchea Zapotoţki, Mircea Postelnicu, Loredana Grigoriu, Emanuel Becheru, Cristina Mihăilescu, Valentin Florea, Sabina Brânduşe.)
Egy őrült naplója
Általában kissé szkeptikus az ember az egyéni előadásokkal kapcsolatosan. Milyen drámai helyzeteket tud megmutatni egy ember a színpadon, hogyan lehet teljes értékű produkció egy történet elmesélése? – gondoljuk az előadás előtt – jól ismerve Gogol szövegét. Aztán elkezdődik a produkció, és lesöpör minden előítéletet, a legelső pillanattól magával ragadva bennünket. A díszlet olyan, mintha Salvador Dalí készítette volna, a színész pedig csak ránk néz, és olyan erővel vonz magához, hogy többé nem bírjuk levenni a szemünket róla… A hangja, a kisugárzása, az őrülete lenyűgöző, miközben olyan tiszta fejjel táncolja végig ezt az iszonyú magasságban zajló kötéltáncot, hogy a látványától is szédülünk.
A hivatalnok szobája a tervezés mestermunkája, amelynek minden egyes eleme szerves része a játéknak, és amely a szöveg által kínált összes lehetőséget kihasználva egy végtelenül őrült és szabad képzeletbeli világba kalauzolja a közönséget. Ahol semmi sem derékszögű, semmi sem merőleges, és minden tárgy olyan ügyetlen, esetlen, balga, mintha a főszereplő torzult tudtából került volna a színpadra. És ugyanilyen a jelmez: a pecsétes, mocskos ruha, a cipő, a matrac, amit derékkötőként is használ… Az elején úgy tűnik, hogy ez egy pontosan megszerkesztett tér, mely csak ebben a formában tud működni, de a színész rendezgetni kezdi a tárgyakat, és meglepetten látjuk, hogy minden többféleképpen használható, és minden véletlennek tűnő mozdulat később újabb és újabb értelmet nyer.
Keresztes Tamás játéka lenyűgöző, és alakításában csak bónusz, amit a hangkeverővel művel: ahogy időnként szinte észrevétlenül rögzíti a saját hangját és más hangokat, hogy azokból különböző effektusok segítségével a legmeglepőbb jeleneteket építse fel pillanatok alatt. Helyzeteket teremt, emlékeket-érzelmeket nagyít ki villámgyorsan, miközben látszólag véletlenszerűen nyomkodja a gépezetet. Mintha időnként kinyílna lelkének ajtaja, és benne a tudattalan végtelen birodalma sejlene fel. Aztán egyre fokozódik az őrültsége, és lassan minden eltávozik tőle, ami emberi, míg egészen meztelenné válik. Nem is gondoltuk volna, hogy ennyi csodát ki lehet hozni ebből a szövegből, hogy a függönytartón lecsúszó karikákhoz hasonló banális dolgokból is színház születhet… És a rendezés, ahogy időnként véletlenszerűen megmozdulnak a tárgyak, arrébb csúsznak a cipők, falhoz ragadnak a kanalak, kézbe ugrik a seprű… Mintha a főhős elmezavara láttán egy kissé magunk is elveszítettük volna a józan eszünket, mígnem az őrület tetőfokán egyszer csak a díszlet is felborul, a padló hézagos deszkáiból rácsok lesznek, az ajtóból kórházi ágy és így tovább… Semmi kétség: a tökéletesen átgondolt, kitalált előadást és a hibátlan színészt láthattuk a színpadon.
A végén az anya képe, aztán a végső megnyugvás. Vagy mégsem? Épp csak egy mosolynyi idő, mielőtt vége. Így volt kerek számomra a negyedik Reflex fesztivál, ezzel a lezárással.
(Orlai Produkciós Iroda, FÜGE, MASZK, Katona József Színház, Budapest: Egy őrült naplója. Rendező: Bodó Viktor. Előadja: Keresztes Tamás.)
