Fiatal színészek közül legfeljebb a férfiakat szokás azzal vigasztalni, hogy majd negyvenéves koruk körül beérnek. A nők akkor kezdhetnek el aggódni a szerepekért. Pelsőczy Réka tehát nem a hagyományos utat járja. Mostanra jutott el oda, hogy felszabadultan, gátlások nélkül tud szerepet próbálni, színpadra lépni, és emellett még rendezni és tanítani is. Mostanra kezdte el megfogalmazni magának azt is, mit vár el a színháztól.
Szembetűnő, milyen játékos színésszé váltál az utóbbi időben. Lazán és felszabadultan játszol, nem az árad belőled, hogy ebbe bele kell dögleni.
Pelsőczy Réka: Hosszú utat kellett megtennem eddig, pedig azt gondolom, azok valók igazán színésznek, akiknek ez kapásból megy, akik egyszerűen élvezik a színpadi létezést. Arra jöttem rá, hogy bár a színészethez fontos az érzékenység, de nem lehet túlérzékenynek lenni. Én korábban túlérzékeny voltam. De amióta rendezek is, már nem akarok mindenáron színész lenni, és ez felszabadító hatással volt rám. Nem akarok már mindenáron játszani, és nem bánom, ha nincs minden este előadásom. És volt még egy felszabadító élményem. Egy másik színházban játszottam, ahol nem jöttem ki jól a rendezővel. Emiatt egy rossz érzés rögzült bennem, és utáltam játszani a darabot. Reggelente mikor felkeltem, úgy éreztem, nem akarom csinálni. Egyik nap is így ébredtem, és úgy döntöttem, hogy bár nehéz szerep, de ma nem foglalkozom vele, nem hangolom rá a lelkem. És ettől olyan csodálatos dolgok történtek velem a színpadon, mint soha azelőtt. Rájöttem: laza lélekkel kell színpadra lépni. Lehet, hogy másnak az a jó, ha egész nap trenírozza rá magát, de nekem kell ez a szabadság. Én olyan közegben működöm jól, ahol látom az emberek arcát, és ők is látnak engem. Ahol nem látom, ki mit gondol, ott félek.
De gondolom, ha te azzal a hozzállással lépsz be egy új közegbe, hogy őszinte és nyitott vagy, ott ezt is kapod vissza.
Pelsőczy Réka: Néha azért lassabban, mint szeretném. Tudok túl sok, vagy túl közvetlen lenni, amitől a zárkózottabb emberek megrettennek. A Főiskolára is úgy érkeztem, hogy volt egy elképzelésem arról, milyen viszonyt szeretnék kialakítani az osztállyal. És csak most sikerült elérnem, két és fél év után. Pedig én már rögtön ezt szerettem volna! A türelem egy visszatérő probléma az életemben. Tanulnom kell még, hogy mindennek megvan a maga ideje. Én mindent rögtön akarok.
Az nem merül fel benned néha, hogy a kőszínház Magyarországon kissé mintha le lenne maradva a kortól? Hogy nem tud reagálni az információdömpingre, arra a vizuális kultúrára, ami ránk zúdul, a tempóra, amiben élünk, és a megváltozott tartalomfogyasztási szokásainkra? Ritkán éli meg az ember, hogy konkrétan róla, és az ő világáról szól egy előadás.
Pelsőczy Réka: Maximálisan egyetértek, sőt, én ezt már nagyon régóta érzem. Amikor rendezőként hozok létre egy előadást, nekem is az a mániám, hogy olyan témát vessünk fel, amiről a néző rögtön érzi, hogy róla szól. De az Illaberek is ilyen, amiben színészként veszek részt. Lehet persze kritizálni, hogy nem tökéletes, hogy ugyanerről a témából valami egészen mást is ki lehetne hozni, de a lényeg, hogy a néző tud hozzá kapcsolódni. Állandó vesszőparipám, hogy a nézőben ne merülhessen fel a kérdés, hogy ezt tulajdonképpen miért nézi. Van egyáltalán köze ehhez?! Amikor például a Rükvercet játsszuk a Kamrában, mindig átjön, hogy pontosan értik, miről van szó. Vagy amikor a Szeret…lek-et csináltuk, akkor is. Nem is biztos, hogy az a jó, ha egy este egy történetet mesélünk el. Lehet, hogy nem is kell mindent kifejteni, elég csak felvetni. Amióta tanítok a Főiskolán, már az is felmerült bennem, hogy a mai színészethez egészen másfajta tulajdonságokra és képességekre van szükség.
Ezt hogy érted?
Pelsőczy Réka: Ha Fekete Ernőt nézem, mindig az jut eszembe, hogy ő egy nagy színész-típus. A tartása, a beszédmodora, a stílusa mind egy klasszikus férfiszínészre vall. Ezzel szemben a Keresztes Tomi egy tipikusan mai színész: sokoldalú, mindenre nyitott. Amikor próbál, bármilyen instrukciónak eleget tesz, nem fél attól, hogy nevetségessé teheti magát. Vannak korlátai, de van benne egy nagy szabadság is.
És magadat hová sorolod?
Pelsőczy Réka: Mindig mondták nekem, hogy szabálytalan alkat vagyok, ezért inkább mai. És egyre jobban érzem a hiányát annak, hogy nincsenek olyan darabok, amikben magamról tudnék beszélni, amik az én problémáimat fogalmaznák meg. A klasszikus színdarabokban a nagy női szerepeket még akkor írták, amikor a nők egészen más életet éltek, mint mi most. Persze vannak örök problémák, de én úgy érzem, nem illek bele ezekbe a régi színművekbe.
És tényleg nincsenek olyan kortárs darabok, amikben egy mai harmincas-negyvenes nő problémái megjelennének?
Pelsőczy Réka: Ezzel már magamra haragítottam a kortárs dramaírókat, de szerintem nagyon sematikusan jelenítik meg az embereket. Szinte csak véglények, drogosok és kurvák jelennek meg náluk, szóval mindig a társadalom peremére szorult réteg. Ha lenne időm, szívesen gondolkodnék egy mai történeten, de valószínűleg hamarabb jutna eszembe néhány színész, akinek még nagyobb örömmel írnék jó szerepeket. Most épp nem is vagyok kiéhezve színészileg, de azért arra vágyom, hogy egyszer filmen eljátszhassak egy normális nőt.
Európa más országaiban sorra készülnek ilyen filmek és sorozatok…
Pelsőczy Réka: Igen, például azt nagyon bírom, amikben Paprika Steen játszik. És nagyon bírom azt is, ahogy kinéz. Hogy úgy néz ki, mint egy ember.
A skandináv, vagy a német filmekben mindenki úgy néz ki, mint egy ember. Senkinek nincs tökéletes teste, és minden arc egy karakter. Nálunk még mindig elsősorban a klasszikus hősöket keresik.
Pelsőczy Réka: Sajnos igen, régi hagyomány, hogy folyton el vagyunk maradva. Az a baj, hogy abban az életszakaszban, amiben most vagyok, nincs időm ezzel foglalkozni. Reggel fölkelek, este tízkor hazaesem, és az a legdurvább, hogy csupa jó dolgot csinálok közben. De arra már nem jut időm, hogy változtassak a dolgokon. És így megy el az élet, ezt annyira érzem. Közben meg az nem lehet, hogy ennyire el vagyunk maradva. Ezzel kezdeni kéne valamit.
Azért a rendezéseiden keresztül kifejezésre tudod juttatni a szemléleted.
Pelsőczy Réka: Ez nálam úgy van, hogy igazából nem is azt gondolom magamról, hogy rendező vagyok, hanem hogy egy jó néző. Egy olyan néző, aki minden műfajt szeret, ha jól van megcsinálva. És reménykedem abban, hogy nem csal az ösztönöm, és amit jónak látok, vagy ami tetszik, az tetszik majd a közönségnek is. Amikor például az Én egy szemüveges kisfiú vagyok című előadást rendeztem, azt kértem a színészektől, hogy ne játsszák el feltétlenül a szöveget. Elég, ha ott ülnek a színpadon, az is olyan csodálatos. Nem kell mindig csinálni valamit. Egyébként amikor rendezek, mindig azt érzem, hogy csak a jó színészekkel tudok dolgozni. A nem-jókkal nem tudok mit kezdeni.
Kit nevezel jó színésznek?
Pelsőczy Réka: Aki önmagában egy személyiség, és tud önállóan gondolkodni. Ha valaki nem tud szabadon mozogni a színpadon, azt nevezem nem-jónak. Ez nem feltétlenül jelenti, hogy tehetségtelen, csak hogy épp tehetségtelen állapotban van. Én is voltam így. Amikor nem tudtam otthon érezni magam a színpadi térben.
Csakhogy a színészek szocializációja – de az átlagembereké is – nem arról szólt eddig, hogy merjenek szabadok lenni, önállóan gondolkodni, és bátran kísérletezni. Inkább különféle elvárásoknak kellett megfelelni.
Pelsőczy Réka: Ebben nem vagyok biztos, most, hogy a másik oldalon ülök a Színművészetin. Pontosan tudom, miről beszélsz, de ma már azon gondolkodom, vajon a tanárok voltak-e, akik nem voltak kíváncsiak ránk, mondjuk rád vagy rám, vagy inkább mi voltunk annyira bezárva, hogy nem tudtuk megmutatni magunkat. Mert most már azt is látom, hogy nagyon nehéz valakinek segíteni. Pedig nekem ez volt a fő ambícióm, amikor Gálffi László felkért a tanításra. Szerettem volna, ha az én diákjaimnak nem kell azt átélniük, amit én átéltem. De most azt látom, hogy akiknek a leginkább kellene segíteni, azokon nem tudok, mert annyira magukba vannak zárkózva. És ahogy az idők során rájöttem, hogy nekem kell változnom, valószínűleg ők is csak magukon tudnak majd segíteni. Én nem tudom a félelmeiket elűzni, hiába látom őket magamhoz hasonlónak, és hiába gondolom, hogy tőlem nem kell félniük.
Az utóbbi időben az egyik legizgalmasabb alakításod az Iglic címszerepe volt. Ez hogy talált rád?
Pelsőczy Réka: Ez az előadás több szempontból is nagy öröm volt nekem. Az egyik, hogy Tengely Gábor még öt évvel ezelőtt keresett meg vele, amikor megpályázott egy vidéki bábszínházat. Megkérdezte, beleírhat-e a pályázatába, mint rendezőt, akivel szívesen dolgozna. Én akkoriban épp egy olyan időszakban voltam, amikor úgy éreztem: szükségem lenne a külső megerősítésre. Bár évek óta rendeztem, és jártam a saját utam, de úgy tűnt, nem tudok betörni a fősodorba, mindig kívül maradok. Felmerült bennem, hogy színházat csinálni sem kell mindenáron, úgyis annyi produkció van. Ha nekem azért kell küszködnöm, hogy jöjjenek a nézők, akkor nem biztos, hogy csinálnom kell. Hiszen nélkülük nem ér az egész semmit. Ez egy üzlet: én adok valamit, ők igényt tartanak rá. Ha nincs igény, akkor minek beszélünk itt önkifejezésről? Tengely megjelenése azt jelentette, hogy mégis van rá igény. És akkor mondta azt is, hogy szeretné az Iglicet velem megrendezni.
Hogy boldogultál ezzel a szöveggel, aminek saját logikája van, és első hallásra nem is igen értelmezhető?
Pelsőczy Réka: Először én sem értettem, de Tengely segített megfejteni. És még most is foglalkozom vele. A múlt hónapban például találtam az eredeti szövegben egy részt, ami nem szerepelt az előadásban. Visszaraktam a monológba, amitől persze borult az egész, és át kellett csoportosítanom a már rögzített elemeket. De imádom, annyi örömöt okoz nekem ez a nyelv! A fordító, Hamvai Kornél szerint már elavult – 15 éve fordította. Lehet, hogy csak túl értelmesen mondtam. Börcsök Enikő, aki egy korábbi előadásban játszotta Zsótér rendezésében, szinte csak egymás után rakta ezeket az érdekes szavakat, nem akarta értelmezni. Mintha öntudatlanul bugyogtak volna ki a száján. Ez néha nagyon mulatságos. De én nem tudnám így csinálni, nekem muszáj értelmeznem.
Most pedig Gothár Péterrel próbálod az Ahol a farkas is jó című előadást. Ez egy vérfagyasztó sorozatgyilkosság története az ‘50-es évekből, tehát megint nem egy mai sztori, és nem is a te problémáidat boncolgatja.
Pelsőczy Réka: Igen, de bízom benne, hogy az emberek vonzódása a bűnhöz, és a kíváncsiságuk az emberi lélek legsötétebb bugyrai iránt be fogják csalni őket a színházba. Sokszor dolgoztam már Gothárral, mindig is imádtam az agyát, de ilyet még sosem tapasztaltam vele. Korábban nem mindig értettem, mit miért tesz, most viszont olyan, mintha egy festő velünk festené meg a freskóját. A darab két síkon játszódik: az egyik egy ‘50-es évekbeli szociodráma, a másik pedig az író története, aki negyven éven keresztül kutatta az esetet, és Péter úgy ötvözi a kettőt, hogy a végére ne egy kisrealista előadás szülessen, hanem egy vízió. Most nézegetjük hozzá a színeket. Egyik nap végigsírom a monológom, a másik nap meg azt kérdezi Péter: „Ezt miért ezen a hangon mondod?, pedig ő kérte. Úgy sajnálom, hogy az emberek nem látják, mi zajlik a próbán, mert annyira izgalmas.
Mit játszol benne?
Pelsőczy Réka: Csupa véglényt. Három anyafigurát. Többek között a gyilkos anyját, aki egy rém. Érdekes, hogy amikor próbálom, érzem belülről ezt a hihetetlen sötétséget, ezt a beszűkülést. Érzem a szagokat, meg azt a házat, ahol éltek. A ridegséget. Ahogy az élet visszasüllyed egy állati szintre. Megvan bennem ez a nagyon erős érzet, csak azt nem tudom még, hogyan fog látszani. Amikor erre gondolok, úgy érzem magam, mint egy csiga, akit besóztak. Biztos, mert egyébként nagyon szeretem a puhaságot, a melegséget és a kényelmet.
Amikor nézegetem a képeidet a Facebookon, mindig az az érzésem, hogy te nemcsak színész lehetnél, hanem szinte bármilyen művész – fotós, grafikus, vagy akár filmes.
Pelsőczy Réka: Ezt én is érzem. Bizonyos értelemben mindegy is, hogy mi vagyok, csak valamilyen módon kifejezzem magam. Nem is igazán tartom magam színésznek. Például nem mindig szeretek jelmezbe bújni. Egy darabig igen, de aztán megunom, és utálni kezdem, hogy fel kell venni. A legtöbb szerephez olyan hajat találok ki, amilyen a sajátom. És látom, hogy az Eszter, az Adél, a Szandra, az Anna órákig ül a sminkben, és csinosítja magát, nekem ez nem megy. Érdekes, pedig mennyire ragaszkodtam ehhez. Csak negyedszerre vettek fel a Főiskolára, és aztán is sokáig küzdöttem. Nyilvánvalóan kellett nekem ez az út, mert valamilyen irányba el kellett indulni, de biztos az sem véletlen, hogy ilyen nehezen indult be. Nagyon szeretem a színházat mint közeget, szeretek oda bejárni, szeretem a családias hangulatát. És csodálatos a megtartó ereje is. Az, hogy a rossz napjaimon is be kell menni, színpadra kell lépni, direkt jó hatással van rám, mert értelmet ad a keserves napoknak: fel tudom vinni ezeket az energiákat a színpadra, használni tudom őket. Különösen, mióta ellazultam, mert azóta végképp jól áramolnak bennem. De azért jó volna egy évig csak utazni, vagy egy évadon át csak rendezni, és télen elmenni síelni. Egyáltalán nem biztos, hogy mindig ez lesz. Sokszor gondolom, hogy két feladatom van: az egyik önmagammal – az önkifejezés, a másik pedig az, hogy másoknak segítsek. De nem az afrikai éhezőknek, hanem a körülöttem élőknek, hogy könnyebb legyen az életük. Igazából ez utóbbi lenne az igazi.
