Peter Shaffer színdarabja, az Amadeus nemcsak a fantasztikus zenei kiválóság, Wolfgang Amadeus Mozart életét szerette volna megismertetni velünk, hanem ezzel egyidejűleg megvizsgálni a középszer és a zseni kérdéskörét.
Az angol író művét korábban már számos formában láthattuk: 1984-ben Milos Forman rendezett belőle filmet, amely összesen 8 Oscar-díjat vitt haza abban az évben. Shaffer ennek az alkotásnak is fontos részét képezte: ő írta a film forgatókönyvét. Mozart történetét most színpadon is láthatjuk: az Orlai Produkciós Iroda szervezésében tegnap este mutatták be Shaffer művét a Belvárosi Színházban.
Szikszai Rémusz rendezésében Salieri, az udvari zeneszerző meséli el nekünk Mozart felemelkedését: az első felkéréstől kezdve a halálos ágyáig kísérhetjük, miközben a művészt teljességgel feléli tehetsége, és mindent háttérbe szorít az alkotás érdekében. Bár Mozart sosem lesz teljesen tisztában a képességeivel, Salieri felismeri zsenialitását, és kérdőre vonja nemcsak Mozartot, hanem még a Teremtőt is… minek tehetséget adni olyasvalakinek, aki nem tudja, mivel rendelkezik?
Kulka János alakításában Salieri a tehetséges udvari zeneszerző, aki nemcsak zeneileg van tisztában önmagával. A kezdettől fogva felismeri Mozart képességét, és eltökélt célja, hogy túltegyen rajta és ő legyen a bécsi csoda. Személyes tragédiája, hogy rádöbben, mennyivel tehetségesebb nála kortársa, és ezt, bár idővel elfogadja, sosem érti meg, miért támogatta jobban az Isten Mozartot a zenében. Kulka előadásában Salieri története súlyosabb üzenettel bír, mikor ezzel a felismeréssel kénytelen eltávozni erről a világról.
Mozart zenei csoda, aki tűzön-vízen keresztül követi intuícióit, és ha az ihlet megérkezik, semmi sem fontosabb, mint a hangjegyek leírása. Keresztes Tamás testesíti meg a kezdetben bohém zsenit, akinek szerepében ismét remek munkát végez. A színész nemcsak prózai formában hívja életre a művészt: hibátlan zongorajátéka, táncos jelenete is jelentős mértékben emeli előadása fényét. Előadásában a művész alkotókészsége nem kopik az idő múlásával, pszichés alkalmatossága viszont annál inkább. A két főszereplő olyan művészekkel játszik együtt, mint Mozart elbűvölő feleségének szerepében a POSzT-on díjazott Lovas Rozi, Salieri kegyeltjeként a kitűnő énekes Murányi Márta, és többek között Egri Márta, Fodor Tamás, Kaszás Gergő és Tamási Zoltán is.
A zenei és a prózai elemek kiválóan működnek együtt. Szikszai rendezésében nemcsak a két művész küzdelme kap főszerepet: minden egyes pillanatban érezhető a Mozart alkotásai iránti tisztelet. Bár az előadás hosszúságában találunk kivetnivalót, sok esetben tűnt mégis indokoltnak a hosszabb időtartam. Mozart utolsó pillanataiban már Salieri segítségére szorul, hogy le tudja kottázni műveit, és itt egy hosszabb alkotófolyamat részei lehetünk: hangjegyről hangjegyre, a szólamról szólamra, motívumról motívumra ismerjük meg a készülő művet. A folyamat végén teljes pompájában hallhatjuk az elkészült művet. A darabban így nem csupán egyszerű aláfestő zeneként funkcionálnak Mozart művei: behatóbban is megismerkedünk velük.
Az előadás térkihasználása nem csupán a színpadra terjed ki: a színészek sok esetben mellettünk lépkednek, Mozart vezénylésénél a nézőtér képezi a zenekart. Fókuszpontja mégis az a kerekes ágy, amely székként, billiárd-asztalként, és halálos ágyként is megjelenik. A színművészek Kiss Julcsi korhű jelmezeiben mesélik el a zseni történetét: ami alól Salieri ismét kivételt képez. Ő a kor csillogásától mentesen, mezítláb, Isten előtt görnyedve kéri számon sorsát.
Mozart életútja önmagában tartogathat számos újdonságot a néző számára, sokkal érdekesebb azonban, hogyan foglalkozik a darab a tehetség kérdésével. Ki számít tehát zseninek? Az, aki tudtán kívül műremeket alkot, vagy az, ami tudatosan próbál előre jutni? Salieri nemcsak a zenében volt kiváló: emberileg volt több, hiszen képes volt felismerni Mozart tehetségét, és elfogadni, hogy ő sosem lesz képes hozzá hasonló operákat írni. Kulka monológjaiban a központi kérdést és Salieri lelkiségét boncolgatja: nemcsak zseninek születni nehéz. A tragédia az, ha valaki alkotóművészként kénytelen szembesülni saját másodrangúságával.
