November 30-án első alkalommal látható Kulka János önálló zenés estje a Belvárosi Színházban, Ez a hely! címmel. Az Ez a hely! az Akarod vagy nem koncert kamarazenekari körülményekre hangolt változata, amelynek programja új dalokkal és prózával is bővül. Interjú Kulka Jánossal.
Az Akarod vagy nem című koncert már három éve járja az országot. Az Ez a hely! mennyiben más, mint az Akarod vagy nem?
Kulka János: Az Akarod vagy nem lemezbemutató koncert volt: nagyzenekaros felállásban énekeltem a lemez dalait, kiegészítve egy-két kedvenc, a lemezen nem szereplő számmal. A Belvárosi Színházban most – Orlai Tibor jóvoltából – tulajdonképpen ennek a kamaraváltozata kerül bemutatásra. Demko Gergő zongorán, Sipeki Zoltán pedig – akivel a Férfi és Nő koncerteken ismerkedtünk meg – gitáron kísér, nagyjából ugyanazokat a számokat adjuk elő, amik az Akarod vagy nemben szerepeltek.
Mivel egészül ki a műsor?
Kulka János: Nem feltétlenül kerek egésszé szeretném összerakni az estet, hanem inkább valamilyen helyzetjelentés-szerűre gondolok: hogy hol tartok magammal. Ennek a formáján még gondolkodom. Akár kortárs költőket, akár újsághíreket, akár egyéb aktualitásokat szeretnék belefűzni a műsorba. Mégis csak arról kellene beszélni, ami van – akár velem, akár a világgal. A dalok magukért beszélnek, de talán plusz jelentést lehetne adni nekik azáltal, ha eléjük, közéjük teszünk valamit – ami lehet akár csak két mondat vagy négy sor egy versből.
Fontosnak tartod, hogy valami érvényes tartalmat közvetíts. Ebben a tekintetben és a személyesség okán másképp állsz hozzá egy eljátszandó szerephez, mint egy ilyen est létrehozásához?
Kulka János: Nem! Szerintem minden – legalábbis majdnem minden – színész, minden szerepében saját magáról beszél. Muszáj mindent valahogy magadba fordítani, vagy magadon átszűrni – és úgysem tudsz más lenni, mint aki vagy, hiszen te magad állsz ott. Persze a rendezővel együtt, de az egy közös gondolkodás egy figuráról, amit magadból szedsz elő. Azt hiszem, minden színész, akit közel érzel magadhoz, vagy valamilyennek látsz, ilyen: a valamilyensége ő maga – amiről nem tudod, hogy tényleg ő vagy csak a szerep.
A zenén keresztül ez ugyanúgy működik?
Kulka János: Szerintem igen, mert te vagy ott és a zene.
A zene végigkísérte a pályádat.
Kulka János: Igen. Nekem ez egy nagyon nagy ajándék. Soha nem értettem idősebb kollégáimat, akiken azt látom, hogy izgulnak és szoronganak, mielőtt színpadra lépnek. A prózai előadásoknál egyre gyakrabban fordul elő, hogy van bennem valami lámpaláz, amit soha nem éreztem ezelőtt, de ha a zene közelébe kerülök, akkor soha nem félek, mert nagyon erős támaszt nyújt. Attól sem féltem soha, hogy egyedül kell emberek elé állnom, olyan biztonságot ad a zene és a zenészek, akik mellettem vannak.
Hogyan válogatod ki a dalokat?
Kulka János: A dalok válogatásánál nem csak azt nézem, melyik szép, vagy melyiket jó énekelni, hanem keresem, melyikben van valami több, mondjuk egy különleges történet, amit nem szoktak zenében elmesélni. Olyan dalokat szoktam választani, amiknek látom értelmét elénekelni, vagy jó, ha egy színész énekli, mert többet át tud belőle adni a puszta zenei megvalósításon túl. Az is előfordul, hogy meghallok egy dalt, és addig nem nyugszom, míg le nem fordítjuk, vagy nem írunk hozzá magyar szöveget – ebben főleg Zöldi Gergely szokott segíteni, de ő egyébként is sokat szokott segíteni a szelektálásnál. Ha lemezt csinálok, akkor a kiadónak is vannak ötletei. Általában ez egy közös keresés eredménye.
De a legfontosabb, hogy szóljon valamiről számodra.
Kulka János: Másképp nem nagyon tudom elénekelni. Nem véletlen, hogy a lemez dalaiból végül kiesett egy-kettő: nem éreztem, hogy bármiféle különösebb közöm lett volna hozzájuk azon kívül, hogy elénekeltem őket. De vannak dalok, amiktől nem tudok szabadulni, pedig már nagyon régiek. Például az Ez a hely című Dés-dal. De ilyen a Jegyszedő, a Néma szerelem, a Ki férfi és ki nem is. Mindig van 6-8 szám, ami biztos nem marad ki egy koncertből.
Miben más egyedül énekelni, mint amikor négyen álltok a színpadon a Férfi és Nőben?
Kulka János: Négyen sokkal könnyebb, mert ott a terhek is négyfelé oszlanak, Básti Juli, Udvaros Dorottya, Cserhalmi György és köztem – ráadásul kiváló zenészekkel. Nagyon korán, olyan 4-5 évesen megtanultam olvasni – sok könyv volt otthon, amin gyakorolhattam. Az óvodában pedig már felolvastam: kiraktak egy széket a többiek elé és kiültettek Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséjével. Érdekes, hogy azóta is, ha egyedül vagyok színpadon, vagy hangoskönyvet csinálok, vagy koncertezek, mindig megszüli bennem ezt az elképesztő nyugalmat, a mesélésnek, az átadásnak és a magam odaadásának semmihez sem fogható jó érzését. Minden koncerten ez születik bennem újjá.
