Egy stilizált térben járunk. Csupán egy sötét színpad, amin kevésbé egy előadás alapjai nyugszanak: egy meghatározó kor, egy megrázó ideológia színpadaként funkcionál, ami emberáldozatokat, emberi meghasonulást, és az elvek teljes feladását kívánja. Egy ilyen színpadra pedig nem kellenek felesleges kellékek, monumentális díszlet, amely kihangsúlyozná a kor álságosságát és kétszínűségét. A fojtogató füst betölti ennek terét, teljes súlyával a színpadra, s ránk nehezedik, miközben az emberi tartás, az emberiség megbukni látszik, és szinte öntudatlanul hajol meg a kor véres és érthetetlen elvei előtt.
Ez az ember Karel Kopfrkingl (Gálvölgyi János), aki egy prágai krematórium alkalmazottjaként első pillantásra az ellentmondásossága miatt válik érdekessé: elvei szintjén éles határt igyekszik tartani munkája és a magánélete között, nem vonja le az egyre egyértelműbbé váló következtetést, hogy a kor szelleme magával ragadja majd családját. Mindezek ellenére boldog megelégedettséggel vezet körbe bennünket a „halál templomában”, merthogy ő így nevezi ezreknek sírját: büszke arra, amit csinál, de nem Hitler eszméjének értelmében, hanem saját hivatástudatában. Az az egyenlőségjel, amely családja és a zsidó áldozatok között feszül, egyre élesebbé válik. A halálos füst, amellyel életeket vesz el, nemsokára begyűrűzik a nappaliba is, és megfertőzi a szeretteit is. Egy külső hatás a radikális erők partvonalára irányítja őt, és szépen lassan Karel kerül a frontvonalra.
Új státuszt, feljebbvalóságot kínálnak neki, ám a csábító ajánlatoknak hatalmas ára van, amiket Karel szinte öntudatlanul, egy kegyetlenül félreértelmezett hit oltárán fizet meg. A füst, a hatalom vasmarka egyre jobban fojtogatja: a történet legnagyobb tragédiájaként hull térdre a kegyetlen eszme előtt, és megtagadja zsidó származású családját. Karel igazi tragédiája azonban nem abban áll, hogy pozícióért öl: a hit az, amelynek nevében cselekszik, és amelytől fizikálisan is irtózni kezdünk a bársonyszékben. Tudja, hogy a szép, új jövő csupán fájdalmat és kínt tartogatna családtagjainak, tudja, hogy megvetnék és leköpnék, majd megölnék szeretteit, így abban a hitben, hogy megmenti őket, s ezzel megmenti a világot is, véget vet az életüknek.
Nem hit az, amelynek a nevében ölni kényszerül az ember. Főleg akkor, ha ezt a lehető legirtózatosabb változás előzi meg: az elvek bukása, az emberi tartás megbicsaklása, önmagunk csalárd megcsalása. A változás hírnöke (Schruff Milán) erőszakos, határozott és a legnagyobb manipulátor, mert sikerül Karelt jellemben és szellemileg elpusztítania. Azt hangsúlyozza, hogy a törvényt azzal a céllal alkották, hogy megvédje az embereket, ám milyen törvény az, amely faji és származási alapon megkülönböztet bárkit is. A történet azért megrázó, mert Karel mindezzel tisztában van, mikor engedi a hatalom karmának, hogy húsába vájjon: tudja, hogy mindenki hamuvá porlad, tudja, hogy ugyanaz a vér folyik ereinkben, mégis halálra ítéli a szeretteit annak jegyében, hogy az eszme nem kezelné őket emberként, és amúgy is elvenné életüket.
Első benyomásra hátránynak tűnik A hullaégető hosszának rövidsége, amely nem képes részletesen kibontani azt a pszichológiai folyamatot, ami Karelban végbemegy. Ám éppen a fentebb taglaltak miatt fontos, megrendítő dramaturgiai célt szolgál a színdarab hossza: a tény, hogy Karel ilyen rövid idő alatt, ilyen gyorsan képes arra a végkövetkeztetésre jutni, hogy csupán a halállal mentheti meg családját, még undorítóbbá és embertelenebbé teszi a döntést, amelyet meghoz. Talán a legfájóbb ezzel az előadással kapcsolatban az, hogy nem a múltról szól. Nem egy olyan eseményről, amely lezárult, hanem egy olyan „értékítéletről” – bár egész biztosan nem úgy értelmezem ezt a szót, mint egy egészséges ideológiát –, amely kitalált, önkényes alapon maszkot húz egy társadalmi rétegre, egy más bőrszínű emberre, vagy egész egyszerűen egy olyan embertársára, aki nem úgy gondolkozik, mint ő. Attól ő más, ő rosszabb, ő alacsonyabb rendű lesz, elesik lehetőségeitől, mert nem vallja azt az elvet, amelyben ők hisznek s bíznak. Azelőtt mindenáron meg kell hajolni.
Ezen hit mantrái pedig éppen azért visszataszítóak, mert szinte észrevétlenül kúsznak be az elmébe, és fertőzik meg azt. A tévesen értelmezett sorsfeladat pedig mindent magával ragad; az egykor tiszta elvet, amelyben hittünk, a családot, amelyet az életünk árán is megvédtünk volna. Az előadás repetitív jelleggel forgatja vissza a hatalom jelszavait, amelynek éppen az a megdöbbentő dramaturgiai oka, hogy idővel nem a hatalom embere, hanem Karel ismétli ezeket a mondatokat, ő az, aki ezzel magyarázza a gyilkosságot, a tetteit, és az eltorzult elveit.
Gálvölgyi színészi játéka azért is olyan megrendítő, mert a lélek meghasonulását nemcsak a szöveg ezen fricskájában emeli ki: kezdetben szinte gyermeki lelkesedéssel gazdag hangon vezet minket körbe a krematóriumban, az előadás előrehaladtával azonban hangja és fellépése egyre fénytelenebb, egyre robotszerűbb, ahogyan a rögeszme elfoglalja központi helyét a lelkében. Hamarosan új, szívfacsaró megvilágításba kerül a gondolat, hogy a történelmet nem lehet erőszakkal írni… Korábban még ő is tudta, hogy felesége a „legtisztább ember”, a legnemesebb, de ebben a történetben ez az asszony is maszkot visel, hiszen: ő is zsidó, az állam szeme őt is emberi hulladéknak tekinti, előttünk is így jelennek meg életükben. A zsidó-arc pedig csak akkor kerül le, amikor erőszakosan halált halnak s sírba fekszenek: de ők is emberként halnak meg, ember-arccal, nem végtelen szomorúságot sugalló báb-arcként, hiszen ugyanazon hamuvá válik a zsidó és a legszélsőségesebb elvet valló német is.
