A Varsói melódia című lírai színművet, amelyben egy lengyel lány és egy orosz fiú szeretnek egymásba 1946-ban Moszkvában, Leonyid Zorin 1967-ben írta. Evvel elejét vette annak, hogy hőseit, akik egyetemistaként ismerkednek meg, majd egy, illetve két évtized múltán újra találkoznak, megmutassa a későbbiekben is. Csak elképzelhetjük, mi lehetett Helgával és Vitekkel a hetvenes években, a nyolcvanas években, pláne a kilencvenesekben. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.
Ma már nem élnének, úgy tippelem. Ellentétben a velük egyidős Leonyid Zorinnal, aki 94 éves, és 2009-ben jelentkezett legutóbb színdarabbal, az Ünnepi komédia című vígjátékkal, amely a miniszterelnökségen játszódik, a miniszterelnök asszony, a családja és a miniszterei szereplésével. Éppenséggel lett volna módja a szerzőnek beavatni bennünket a Varsói melódia hőseinek további sorsába, de nem tette. Vagyunk tehát, ahol vagyunk: Moszkvában 1946-47-ben, Varsóban 1957-ben, majd újra Moszkvában, 1967-ben. Egy kicsit persze Budapesten is vagyunk, 1968-ban, a Nemzeti Színház kamaraszínházában, ahol a főváros épp rácsodálkozik Törőcsik Marira: lám csak, színházi színésznő lett a tündöklő filmsztárból.
Törőcsik Mari egykori sikerszerepét most Tompos Kátya vonta magához empatikus tisztelettel és jogos birtoklási vággyal. Az Orlai Produkciós Iroda és a Hatszín Teátrum adott teret az elképzelésnek, amelyhez rendezőként Kocsis Gergely, partnerként pedig Adorjáni Bálint csatlakozott. Valamint és nem kevésbé elsősorban Kálmán Eszter tervező, aki a díszlettel rögtön teremtett egyfajta termékeny tanácstalanságot talán a szereplőkben is, de a nézőkben mindenképpen. A helyszín meghatározhatatlan, intézményes tér, amely messze felülreprezentált a korabeli Szovjetunió hivatalos helyiségeihez képest. (Milyen frappáns támpont egy tűzoltókészülék a falon!). Nem a Zeneakadémia – noha az első jelenet ott játszódik –, hiszen a koncertre érkező vendégeknek a jegyük legfeljebb a pad egy-egy karfájára szól. Nem posta, nem pályaudvar, nem kollégium, nem váróterem a díszlet, bár mindegyikre emlékeztet kicsit. Ezenközben pedig kifejezi azt a társadalmi diszkomfortérzetet, miszerint globálisan nem stimmel az egész; semmi nincs a helyén ebben az érzéketlenül megkonstruált, emberi viszonylatokkal nem számoló világban.
Tulajdonképpen a csúcspontról indul az előadás. Tompos Kátya zeneakadémiai növendék és Adorjáni Bálint borászat szakos egyetemista ülnek a karfán és Chopint hallgatnak. A lány kicsit feszélyezett, sőt ingerült az ismeretlen fiatalember társaságától, mialatt szakmailag figyeli a zenét. A fiú viszont – aki a rövid ujjú fölsőjében autentikus orosz suttyónak hat – vidám a kalandtól, hogy koncertre keveredett, majd lassan hatása alá kerül a muzsikának, elérzékenyül, megrendül tőle. A lúdbőrözését karsimítással eljátszani, az kicsit talán már sok is.
Két fiatal közös élményt él át, nem ismerik egymást, és egyelőre még egyenrangúak az ismeretlenségben. A későbbiekben majd a lány lesz a célszemély és a főalak, a párjelenetekben az író és a fiúpartner körülötte forog, őt világítja meg, illetve árnyalja folyamatosan. Adorjáni Bálint nagyon szép érzékenységgel követi – mint egy hold – a Tompos Kátya nevű, csillogó, meleget sugárzó Napot. (A Napnak persze nincs holdja, de ennyivel mi is hozzájárulhatunk az össze nem passzoláshoz.)
Ha az ember a darabba, a szövegbe jobban belegondol, alkalmasint sok mindent nem ért. Például a lengyel lányt, aki a háború után az elpusztult Varsóból Moszkvába megy énekelni tanulni. Vagy a fiút, aki ennyire tapasztalatlan és idillien tiszta, holott megjárt egy világháborút. Az iskola és az egyetem között a fronton harcolt, azután fél év kórház, most pedig a bejáratnál látott tumultustól nekibuzdulva kéz alatt jegyet vett a koncertre. (Meg kell jegyeznem, hogy ez utóbbi momentumban semmi valószínűtlen nincsen. A Szovjetunióban alap volt, hogy ha sor áll, akkor abba be kell állni, mert így hozzá lehet jutni valamihez, amihez egyébként nem. Valamint megerősítem a színdarabnak azt a visszatérő motívumát is, ami a sóher szerelmesek tipikusnak mondható problémája: pénz nélkül hová lehet menni, mit lehet csinálni randevú címszó alatt Moszkvában, ahol a kézenfekvő, kézen fogós utcai sétákhoz általában túl hideg van. /Zárójelben zárójel: kicsit megkésett ötletadás, de tudnám javasolni hőseinknek a moszkvai metró körgyűrű vonalát, amin akárhányszor körbe lehet menni nyitástól üzemzárásig, és már 1950-ben átadták a forgalomnak./)
Helga és Viktor kedves párjelenetekben kibontakozó szerelme drámai tilalomba torkollik: egy 1947-ben hozott törvény útját állja annak, hogy szovjet állampolgároknak külföldi személlyel házasságot kössenek. (Felteszem, a törvény fenn is maradt Sztálin 1953-as haláláig.) Helga és Viktor tehát kénytelenek elválni egymástól, miután a lány lediplomázott és el kell hagynia a Szovjetuniót. Kétszer látjuk még őket. Mindkét alkalom a férfi gyávaságát és/vagy bénaságát tanúsítja. Amikor 1957-ben a szakmai úton lévő borászprofesszor megkeresi Varsóban az énekesnőt – aki egy zenekritikushoz ment feleségül –, a férfit megijeszti Helga őszinte szenvedélye, és inkább visszakozik, nehogy rossz fényt vessen rá elvtárs- kartásai előtt a szerelmi kaland. Tíz évvel később, amikor az énekesnő moszkvai koncertje után bekopog az öltözőbe, hiába jön, az asszony már nem hisz benne.
Tompos Kátya ha oroszul játszaná Helga szerepét, bizonyára elragadóan csempészne hősnője beszédébe enyhe lengyel akcentust. De ez úgy is megy neki, hogy minden magyarul van: ad egy sajátos nyelvi ízt ennek a bájos, félős, mégis határozott lánynak. Gyönyörűek a részletei: ahogy a fény csillog a fogán, amikor nevet, vagy a szilveszteri kardigánján a virágcsokorhímzés. Virágcsokormintával még annyira fiatal, hogy kiabálhat is vele (kétszer) egy ilyen szolgálatkész szerelmes fiatalember, mint ez a Viktor a maga íróilag körvonalazatlanabb személyiségével. Tennék itt egy kritikus megjegyzést avval kapcsolatban, ahogyan a férfi főszereplő az üveg bort kinyitja. Biztosan van abban szakszerűség, hogy a cipőjébe helyezi a palackot, és a cipő sarkát ütögeti a falhoz. Másik szakmai vélemény szerint azonban ily módon sajnálatosan „összetöri” a bort, aminél jótékonyabb eljárás lenne, ha egyszerűen benyomná a dugót az üvegbe. Bár lehet, hogy az kevésbé érdekes színpadi akciónak hatna.
A bemutató közönsége nem szerette a darab végét, nem szívesen vette tudomásul, hogy Helga és Viktor között már nem fog történni semmi. Zsebkendőbe trombitálás is hallatszott. De hát nem vitathatjuk el a történet befejezésének jogosságát és tanulságát sem. Megérthetjük a Varsói melódiából: egy szerelmet nemcsak úgy lehet felélni évtizedek alatt, hogy a felek együtt vannak, hanem úgy is, ha külön.
Stuber Andrea
