Teljes talajvesztés
2015. 02. 19.

Teljes talajvesztés

Meddig lehet elmenni egy probléma érzékeltetésében, van-e olyan határ, amit nem lépünk át a közönség érdekében? Ezzel a kérdéssel írható körül az érzés, amellyel a Belvárosi Színház Apa című előadásáról távoztunk. Kicsit nyersebben: a Lukáts Andor koponyája körüli utazás rettenetesen nyomasztó élmény.

Florian Zeller drámája alapból nem könnyű darab: egy Alzheimer-kóros férfi, André (Lukáts Andor) leépülését követi nyomon, akit lánya, Anne (Hámori Gabriella) ápol, kötelességtudata és saját igényei közt lavírozva. Bár hogy bármit is nyomon követ-e a darab, abban nem vagyunk biztosak – inkább csak pillanatképeket, benyomásokat látunk az apa és lánya életéből, az időben mintha nem haladnánk előre. A „történetet” ugyanis a valósággal való kapcsolatot totálisan elvesztő apa szemszögéből látjuk, ennek megfelelően összemosódnak a tények és az idősíkok: Hámori Gabriella helyett egyszer csak a később az ápolót alakító Lázár Kati lép színre Anne-ként, Anne barátja (Makranczi Zalán) helyett egyszer csak a volt férj (Molnár Gusztáv) ripakodik rá az apára, de az ápoló gondozó alakja is összecsúszik Anne halott húgának alakjával (Bohoczki Sára). Semmi sem az, aminek látszik, Andréhoz hasonlóan mi is elvesztjük a talajt a lábunk alól: se az apának, se nekünk nem világos, kinek a lakásában is vagyunk, és hogy Anne azért akarja-e beadni az apját az otthonba, mert a szerelméhez költözik Londonba, vagy azért, mert elszakadt nála a cérna.

Ez a formai kísérlet dicséretes, hiszen tűpontosan érzékelteti, min megy át a beteg, és mindez milyen nehéz terhet rak a környezetére – ám ahogy Anne-ra, úgy a közönségre is elég rosszul hat ez a sok bizonytalanság. A csalóka „valóságot”, vagyis inkább a látszatát remekül lehet ábrázolni filmes eszközökkel, de a színház alapvetően real time és valóságos tér. Ez a furcsa játék az illúziókkal azonban nem emiatt zavaró elsősorban (még izgalmas is lehet, hiszen mindenki a saját elméleteit követve rakja össze a történet neki tetsző verzióját); a gond az, hogy a betegség érzékeltetésén kívül nincs semmilyen más célja. A bizonytalansággal nem nagyon tudtak mit kezdeni a színészek se, kivéve Lukáts Andort, aki kiválóan hozta a magabiztos, önző, másszor a rémült és elkeseredett öregember karakterét, és néha még meg is nevettet, amiért különösen nagy taps jár egy ennyire lehangoló előadásban. Ő azonban nem elég egy előadáshoz, ami így kényelmetlenül vánszorog előre összjáték és egység híján. Aki leginkább nem tudott mit kezdeni a helyzettel, az Hámori Gabriella volt: ő a többi színésszel ellentétben a súlytalanság helyett már az első jelenettől kezdve (amelyben céltalanul kínlódik a feltakarítandó papírgalacsinokkal) a modoros és természetellenes királylány stílusát erőltette magára.

Gáspár Ildikó rendező tehát bevállalós koncepcióval dolgozott, ami egy rendhagyó formát alkotva tesz kísérletet egy betegség kíméletlen ábrázolására. A célját el is éri: akinek eddig nem volt fogalma az Alzheimer-kórról, az kimerítő tapasztalatokkal gazdagodva távozik. Megindító képeket kapunk továbbá az elmúlásról és a tehetetlenségről, valamint megbizonyosodunk arról is, hogy vannak élethelyzetek, amikben egész egyszerűen nincs jó döntés és kielégítő megoldás. Mindez azonban csak töredékesen jut el hozzánk a darabjaira szóródott elme cserepei összerakosgatása közben: túl sok a dráma, elveszik a lényeg. Megtudunk-e bármit Anne-ről, a többiekről, egymás kapcsolatáról? Lehet, hogy finomabbra hangolva az arányokat a történet róluk is szólt volna.

Forrás: vanyabacsi.blog.hu