Ha reklámszakember lennék, úgy csoportosítanám az Orlai Produkció nagyszínpadi repertoárját, hogy vannak a „viszi a cím” és a „viszi a színész” előadások, valamint a tuti nyerő kategória: az előbbi kettő közös halmaza. Az elsőbe tartoznak a híres filmek színpadi átiratai és az ismert, közkedvelt darabok; a másodikba azok, amelyeket itthon eddig nem ismertünk, de a szereposztás miatt mégis beül rájuk a néző. A közös halmazba például az olyan Jolly Jokerek, mint A szív hídjai Udvaros Dorottyával és László Zsolttal, vagy a Száll a kakukk fészkére Péterfy Borival és Szabó Kimmel Tamással. Hangsúlyozom: a nagyszínpadi produkciókról beszélek. Külön téma lehetne, hogyan választják ki a kisebb terekben játszott, több kockázatot vállaló, pályakezdő színészeknek is teret adó előadásaikat.
A Három esős nap a „viszi a színész” előadások közé tartozik, hiszen a darabot nálunk eddig nem játszották. (A címe egyébként a maga melankolikus semmit- és sokatmondásával nekem kifejezetten tetszik.)
Van egy mondat benne, amikor egy különösebb kulináris élvezetet nem kínáló ételre azt mondja az egyik szereplő, hogy jó ez, csak nem tudja az ember, hogy tintahal vagy tiramisu. Valami ilyesféle benyomást kelt a nézőben Richard Greenberg darabja is. Olyan kérdéseket vet fel, amelyekhez bárki tud kapcsolódni, különösebb mélységek és irodalmi erények nélkül. Ahogy egy sláger. A történet fő vonala például jól körülírható a Mama, kérlek! című örökzölddel: „Akartad-e azt, hogy így legyen? Én azt hiszem, véletlen csupán, hogy éppen ő az én apám.”
Anélkül, hogy túlságosan sokat elárulnék a történetről: két pályakezdő építész él közös albérletben egy New York-i stúdiólakásban, és ott van még az egyikük barátnője is. Aztán a magánéletük és a szakmai pályájuk nem éppen úgy alakul, ahogy az elsőre adná magát. Ahogy egy harmincéves osztálytalálkozón rá lehet csodálkozni, hogy mi lett a nagymenőből és mi az osztály lúzeréből, ki kapta a IV. b bombázóját, és hogy néz ki ma a valamikori szürke egérke. A történet ugrál az 1960-as és az 1990-es évek között, így két generáció életébe pillanthatunk be. A gyerekek édesapjuk lakonikus rövidségű naplója alapján próbálják megérteni, miért alakult a szüleik élete úgy, ahogy. Mi, nézők viszont többet tudunk náluk, hiszen látjuk az előzményeket is.
A darabválasztás fontos szempontja lehetett, hogy a benne lévő szerepek kiválóan illenek az Orlai Produkció három, sokat foglalkoztatott színészére, akiknek két-két karaktert kell eljátszaniuk, ide-oda közlekedve apa és fia, illetve anya és lánya között. Kovács Patrícia esetében ez két nagyon különböző személyiséget jelent: egy egzaltált, csupa ideg, az életet nagy érzelmi kilengésekkel megélő lányt, és ennek a lánynak a majdani lányát, aki viszont édesanyjához képest jóval higgadtabb, beszabályozottabb karakter. Érzékeny, finom játékkal, túlzások nélkül, szerethetően jeleníti meg mindkettőt. Schruff Milán két szerepe két, önmagával és a barátjával (egy személyben riválisával) más-más módon, de folyamatosan küzdő fiatal férfi. Kevésbé látványos szerepek, több csönddel, több testbeszéddel, amit úgy tud megoldani, hogy alakjai nem mosódnak el a Szabó Kimmel Tamásnak jutott látványosabb, kitettebb karakterek mellett. Utóbbinak köszönhetjük az előadás leghumorosabb mozzanatait, a tőle már többször látott sármos-könnyed „korunk hősét”. Hármójuk összeszokott, gördülékeny összjátékán látszik, hogy sokadszorra vannak együtt színpadon.
Novák Eszter rendezése jól működik, nem lehet panasz az előadás tempójára sem, ahogy Zeke Edit díszlete és jelmezei is a helyükön vannak. Másfél óra elteltével, a színházból kijövet azonban valamiféle furcsa déjà vu érzés lesz rajtam úrrá. Mintha egy sorozat epizódját láttam volna. Család, szerelem, ismerős konfliktusok, a felszín közelében mozgó darabok, jó színészek, profi lebonyolítás. Egy biztos recept újrasütve. De semmi baj, sokan szeretjük a sorozatokat, aki pedig valami új ízre vágyik, menjen az Orlai Produkció kisebb tereibe.
Turbuly Lilla
