Az általunk ismert, illetve az ahhoz képest alternatív dimenziók összemixelésével annyira sűrű anyagot jelenít meg a színpadon, amit nem elég egyszer látni.
Székek az öt színésznek, továbbá egy mikrofonállvány. Ezzel ez egyszerű, funkcionális díszlettel szembesül a néző, amikor előadáskezdés előtt beül a nézőtérre a Hatszín Teátrumban. Ebből az sejthető, hogy ebben az előadásban kevésbé a látvány, mint inkább a színészek alakításai adják majd a legnagyobb bravúrt.
Aztán kezdéskor kigyúlnak a színpadi fények, és a színészek – Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Ötvös András, és Schruff Milán – kapnak maguk köré egy világító ledekkel körbefuttatott kockát. Lényegében ezen a formán belül játszanak. Ez a „színpad a színpadon”-szerű gesztus egyáltalán nem véletlen, ugyanis az előadás kulcsfogalmának, a dimenziónak az egyetlen megjelenítése a díszletben. Arról van szó ugyanis, hogy a színészek olyan lehetőségeken és vágyakon keresztül vallanak saját magukról, amelyekkel végül nem éltek, amelyek nem valósultak meg. Az előadás eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna ha, tanulságként pedig valami olyasmi fogalmazható meg, hogy ezek a lehetőségek a meg nem valósulásukkal együtt is tükröződnek a megvalósult életekben. Ennek a mondanivalónak a nagyon finom tárgyi metaforája ez a hatalmas kocka. Ha leveszik róla a fényeket, fel sem tűnik, hogy ott van. Pontosan olyan, mint ezek a bizonyos lehetőségek.
Ugyanakkor az így megjeleníthető dimenziók arra is alkalmasak, hogy alaposan elvesszen bennük a néző, vagy akár a színész. Bár a színlap öt fiktív élettörténetet ígér, ez a színpadon közel sem lekövethetően történik. Ez részben annak köszönhető, hogy vannak, akik már történetük indulásakor is egynél több alternatív lehetőséget villantanak fel. Jó példa erre Ötvös András esete, aki az előadás elején elmeséli, hogy kiskorában pap vagy műrepülő szeretett volna lenni, és bár a kettő közül a papi hivatás kap nagyobb szerepet, és teljesedik ki egy katartikus, könnyfakasztóan önazonos jelenetben, nyomokban a műrepülői vágyak is fel-felbukkannak. Hasonlóképpen alkalmas a káoszra, amikor az előadás megpróbálja tisztázni a színészek közti valós viszonyokat, miközben ezekhez képest mutat be alternatív lehetőségeket. Nyilván előnyben részesül az a néző, aki tudja, hogy a színészek közül hárman – Járó, Kovács, Mészáros – együtt jártak az azóta csak legendásként emlegetett Máté – Horvai osztályba a színművészeti főiskolán. Az erre szinte poénként felhúzott alternatív univerzumban hármuk közül csak Járó és Mészáros jár az SZFE-re, ráadásul nem Máté Gáborék, hanem Kerényi Imre osztályába, Kovács Patrícia pedig saját maga egyik lehetséges alternatívájaként, orvosként libben be a jelenetbe, hogy segítsen a rosszulléttel küzdő Járón, aki nem tudja, épp melyik dimenzióban is jár. Ahogyan nagy eséllyel nem tudja az a néző sem, aki mindezen információkkal most szembesül először. És bár az előadás igyekszik tisztázni saját dimenzióváltásainak szabályait, mégis újra és újra megteremti a lehetőségek káoszát.
Ugyanakkor az így teremtett káosz a nehéz követhetőség mellett is lenyűgözően szórakoztató tud lenni. Olykor meglehetősen morbid humort kapunk itt, például amikor a szakácsként megjelenő Járó Zsuzsa egy pompás ételekről szóló hosszú monológban többször használja a „beletettem magam” kifejezést, amely fokozatosan válik átvittből szó szerinti értelművé. Később a lehetetlenségig fokozott abszurditással találjuk szembe magunkat, amikor a színészi pályával végül felhagyó, masszőrként dolgozó Mészáros Máté őrjöng egy kiadósat az őt felismerő Ötvös Andrásnak arról, hogy mitől is elviselhetetlenül nehéz a színészi pálya. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című film Amigo Dávidja köszön itt vissza, hogy egy nagyon ideges Besenyő Pista bácsivá fokozza fel magát. Egyébként Ötvös és Mészáros az egész előadás során kiemelkedően jó párost alkotnak.
Ezen kívül van az előadásnak egy pár, kifejezetten harmonikus, megható pillanata is. Ezek azok a helyzetek, amikor egy-egy alternatív én szerencsésen és okosan találkozik az adott színész valódi énjével. A korábban említett Ötvös-nagymonológ a kórházban átélt apró hitélményekről úgy hat, mintha egy teljesen önálló, spontán kialakuló motivációs előadást ágyaztak volna bele a produkcióba. Ez utóbbi műfajon belül értelmezve pedig szebb és hitelesebb rengeteg úgynevezett szakember mondanivalójánál. Kovács Patrícia abban a jelenetben tesz valami nagyon hasonlót, amikor First Ladyből miniszterelnökké válik: olyan politikai hitvallást hallunk itt élőben a színpadon, amelyet Kovács valószínűleg civil kurázsiból is elmondana akármelyik lapnak, mert abszolút önazonos, a színpadon keresztül pedig a maga tömörségében is szinte komplex – és nagyon szimpatikus – politikai programként hat.
Dömötör András rendezése rendkívül sűrű. Itt a káosz is csak addig káosz, amíg az ember el nem merül benne. Olyan produkció, amelyre nem azért lehet azt mondani, hogy rengeteg lehetőség rejlik benne, mert kiforratlan lenne. Épp ellenkezőleg. A rengeteg lehetőségről szól. A nézőn is múlik, hogy mit ragad meg belőle.
Stermeczky Zsolt
