Szájszocik, tuggyukkik, nyugati pénzen hangolt libagágogók, devizahiteles nemzettársak, kiknél vinnyogva jelez a libsi-genetikaméter, a Zivilisationslitera kedvelői özönlöttek egyirányba a Fülkefor újraválasztása előtti utolsó tavasznak estjén: hovámáshová, a Zsinagóga mellé, a Belvárosi Színházba. Parti Nagy Lajos író felolvasott, Dés László zenélt, a közönség örült.
Tegyük föl, hogy a romkocsma negyedben egy puhapöcsejű ejrópai a maga nyelvén megkérdezi öntől: meg tudná mondani, ki az az I. Fülkefor? Mi történik az ő birodalmában? Útba igazítaná-e, merre van az a Kihaénnem tér? Ön nézhet bután, mert Élet és Irodalmat olvasni egyáltalán nem kötelező, elég baja van az embernek magával az élettel, minek még azt tetézni irodalommal is. Na, itt álljon meg a csámpaliberális díszmenet. Emelem azeri kalapomat, osztjónapot.
Egy olyan országban persze, ahol a fölvételi keretszámokforradalmi elvetése után rosszalkodnak némely deákok, az eget griffenek vigyázzák, hol minoritás minoritásnak a szemit ki nem vájja, másként tájékozott emberek is grasszálhatnak este 10 után, most még: azok a bizonyos Ron Werbertűl megvezetett tuggyukkik, a lefizetett firkászok szómágiáján pörzsölődő emberszabásúak. Fülkefor egy 99 hete tartó szappanopera főhőse, aki a Felcsút FC-ben és a Naprendszerben egyaránt elnöki funkciót tölt be, s napról napra szabadulni akar az unió rabláncáról.
Az Élet és Irodalom páratlan oldalán éppen a mostani hét végén jön le a 100. mese. Majdnem mindegyik úgy kezdődik, hogy egyszer volt, hol nem volt, avvót, és rendszerint azzal végződik, hogy aki nem hiszi, járjon utána, az eleje és a vége között viszont sikamlós részek vannak, mint a Dekameronban. Minden kétséget kizáróan ki lehet jelenteni e pamflettek és fabulák ismeretében, Parti Nagy nem kifejezetten kedveli Orbán Viktort, adminisztrációját és udvartartását, miként az is mondható: ha másvalaki lenne, aki nem ezen a néven ugyanígy viselkedne, őt sem, udvartartását, adminisztrációját sem kedvelné. A közönség, kinek tagjai egytől egyig torkig vannak a Kerállal, azért olvassák hetente ezeket a meséket – ha akarják, egy részüket könyv formájában is -, mert még mindig abban bíznak, valaki legalább vasár- és ünnepnapra eljő álruhában igazságot tenni.
Egyelőre volt és van az írás, legújabban pedig felolvasás történik, ami az örömszerzés bizalmaskodó, bensőséges és ihletett formája. Az ember általában tudja, miért megy felolvasásra, szobaszínházi keretek közé. A vendéglátók, Dés László és Parti Nagy Lajos két összeillő ember. Az egyik tud zenélni, a másik írni, és aki írni tud, az valószínűleg olvasni is tud. Az ötlet, minek forrása nem ismert, így az sem biztos, hogy ketten egyszerre találták ki, abból áll, hogy mire a közönség kényelembe helyezi magát a nézőtéren, ők ketten bejönnek, és kényelmetlen székeiken szintén helyet foglalnak. Inkább szomorúnak tűnnek, mint ünnepélyesnek, és közülük az egyik, aki jobban és többet, de mégsem sokat szeret beszélni – ez lenne Parti Nagy – azt mondja: nagyon örülünk, hogy eljöttek.
Ezt követően Parti Nagy Lajos két egyforma hosszúságú részben, mintha ez is a színházi előadás kényszerítő formáját akarná használni, felolvassa a Fülkefor és vidéke címmel megismert meséi közül azokat, melyeket éppen kiválasztott. Parti Nagy a lehető legtöbbet tudja kihozni egy A4-es lapról, amihez az kell, hogy a betűk a megfelelő formában kövessék egymást. Az írónak férfiasan vonzó tónusai vannak, a hangsúlyokat pontosan oda teszi, ahová kell, nem siet sehová, nem igazolja vissza a közönség reakcióit, ami másnál, az agora, a szószék, a színpad szereplői között szinte mindig előfordul.
Korábban volt egy olyan kísérlet, hogy a színpadról - általában a színpadokról - érdemes száműzni a beszédet; ma is van olyan nagyformátumú, színes egyéniség, aki erre építi a jövő színházát. Parti Nagy viszont azt gondolja - helyesen -, még nem koptattak el mindenféle, korábban beszentelt művészi formát, a beszédet biztosan nem. Neki nem probléma beszélni.
Dés a felolvasás végén a keze ügyébe helyezett szaxofonon vagy a tőle egy lépés távolságra lévő zongorán bagatelleket játszik, vagy improvizál, egyaránt hangforrásként használva a klaviatúrát és a hangszer testét. A szöveghez zajtöredékek, precízen eljátszott vagy az ideálisba belerondító fals hangok is járnak. Elég meglepő lenne, ha fordítva történne, bár egy alkalommal Parti Nagy érdekes közlést tett: „Ha tudnék szaxofonozni, akkor ezeket nem kellett volna megírni” – mikor ezt mondja, rá se néz a kezében tartott papírlapokra.
Minden szellemes, hirtelen jött szó mögött van valami szomorú tartalom – vajon emögött mi húzódhat meg? Voltaképp az író inkább szeretne egy jó nyálas, ámulatba ejtő anzaccot fújni, mert azzal figyelem felkeltő, éktelen zajt csaphatna maga körül? Esetleg a szaxofonozás jobban fizet, mint az írás? Talán Parti Nagy rájött arra, annak idején rosszul döntött: nem az íróiskolába, hanem a konziba kellett volna bejelentkeznie? Vagy csak egyszerűen irigyli Dés Lászlót, mert Dés magasabb, ráadásul ő írta A dzsungel könyve és a Valahol Európában zenéjét, plusz még egy csomó mást is.
Nyilván Dés is irigyli Parti Nagyot az írásaiért, annak tartalma és a saját ördöngős, technikailag is pazar nyelvezete miatt, de a szerepcserét maga sem kívánhatja, ez így együtt működik. Sokan szeretnének úgy zenélni, mint ő, de senki nem bír úgy írni, mint Parti Nagy Lajos. A világon két magányos mesterség van: a szaxofonosé és az íróé. Ha két ilyen foglalkozású ember szövetségre lép, hogy valami szertartásfélét csináljanak együtt, akkor az egy féktelen, önfeledt estébe torkollhat, és még az sem kizárt, ez az este még sokszor megismételhető. A magyarok I. Fülkeforba vetett centrális akaratából következik, hogy a mese mindaddig folytatható, amíg ez a valóság tovább tart.
