Mi történik akkor, ha három bűnöző megpróbál megszerezni egy teljesen hétköznapinak látszó tárgyat, ami történetesen egy vak nő birtokában van? Baj, piszok nagy baj. Meg egy jutalomjáték Kovács Patríciának és hideglelés a nézőknek.
Frederick Knott 1966-ban írta meg egyik legismertebb drámáját Várj, míg sötét lesz címmel, amelyből egy évvel később Audrey Hepburn főszereplésével filmet is forgattak. A történet főhőse Susy, aki pár hónappal ezelőtt vesztette el a látását, azóta pedig a férje, Sam segítségével próbál boldogulni az életben. Egy nap három férfi toppan be az éppen üresen álló lakásba, egy játékbabát keresnek. Egyedül Carlino tudja, hogy miért olyan fontos az a baba, amely egy véletlen folytán került Samhez, Mike és Roat csak a megbízásnak tesznek eleget. A három férfi különböző eszközökkel próbálja meg visszaszerezni Susytól a játékot, aki nem is sejti, milyen veszély fenyegeti.
Ha egy mondattal kellene jellemeznem az előadást, akkor azt írnám, hogy kellemes kikapcsolódást és borzongást nyújt annak, aki fogékony a krimi és a pszicho-thriller keverékére. Persze, ennyivel nem tudom elintézni, mert mindemellett nagyon sok erénye van még. Például Kovács Patrícia zseniális játéka, amely teljes egészében elviszi a darabot. Vagy a történet remekül felépített szerkezete és a feszültségfokozás már-már hitchcocki szintre való emelése.
Mielőtt azonban részletesebben rátérnék az elemzésre (vagy mondjuk inkább élménybeszámolónak), az egyetlen negatívummal kezdem. A történet eleje – amikor megérkezik a három bűnöző – eléggé zavaros: ők hárman nem ismerik egymást (pontosabban ketten együtt ültek a sitten, de Roat személye előttük is rejtély), ráadásul az akció során álnevet is használnak, no meg, az alapszituáció is itt kerül felvázolásra, így öt perc alatt annyi nevet és információt kapunk, amit szinte lehetetlenség nyomon követni. A lényeg azonban így is kiszűrhető: egy véletlen folytán Samhez került egy játékbaba, amelyben drogot csempésztek, ez pedig kell a nagyfőnöknek. A többit viszont csak a későbbiekben tudjuk összerakni, bár engem eléggé kizökkentett helyenként, amikor visszautaltak egy-egy beszélgetésben a nyitójelenetben elhangzottakra.
Azonban, ha mindezen túllépünk, és teljesen átadjuk magunkat a történetnek, egy olyan feszültséggel teli drámát kapunk, aminél jobbat moziban ülve sem kívánhatnánk. Novák Eszter tudja, mitől működik ez a műfaj, így a korszak összes jellegzetességét felvonultatja: van itt ballonkabát, fekete bőrkesztyű, szivar és keménykalap. Persze nem maradhat el a sejtelmes aláfestő zene vagy a lassan, hangos nyikorgással nyíló ajtó, ahogyan a sötétben elhangzó sikolyokat is megkapjuk. Ahogyan Susy rájön, hogy valami nincs rendben a három férfi által előadott sztorival, úgy kúszik be szép fokozatosan a néző bőre alá is a félelem. A főszereplővel együtt lélegzünk, szorítunk érte, néha pedig legszívesebb rákiabálnánk: vigyázz!
Ehhez persze elengedhetetlen Kovács Patrícia lehengerlő alakítása. Kissé naiv, vagy mondjuk úgy, jóhiszemű viselkedésével, keresetlen bájával megjelenése első percében kivívja magának a néző szeretetét, onnantól pedig, mintha csak a mi családtagunk lenne, óvni akarjuk. Jutalomjáték ez a szerep a javából, ugyanakkor roppant nehéz színészi feladat is. Ahhoz, hogy hiteles legyen az alakítás, nem elég csak meredten előre néznie, a kezével maga előtt tapogatódzva haladnia, időnként keresni, honnan is jön a hang. A szerep ennél sokkal nagyobb koncentrációt igényel, különösen a színházi világban, ahol bármi megtörténhet. Kovács viszont mindvégig hiteles, pedig meg lenne rá az esélye, hogy kizökkenjen, hiszen a színpadon bármikor történhet olyan, ami az addigi előadásokon nem, ilyenkor pedig az embernek meg kell állnia, hogy ösztönösen reagáljon rá. Annál is inkább nagyobb ajándék Susy karaktere a színésznőnek, mivel ő az egyik alapítója a Suhanj! Alapítványnak, amely fogyatékkal élő embereket támogat. (Egy korábbi bemutató teljes bevételét a színház fel is ajánlotta ennek a szervezetnek!)
Van egyébként egy igen különleges hangulata annak, ha az embernek lehetősége van rövid időn belül több előadást is megtekintene egy huzamban. Így voltam én is most, hiszen míg Kovácsot pár nappal korábban a Házassági leckék középhaladóknak Alice-eként csodáltam, addig a Szabó Kimmel Tamás – Nagy Dániel Viktor – Ficzere Béla trió az általam két héttel korábban látott Száll a kakukk fészkére című darabban remekelt. (Erről kritika később!) Szabó Kimmel Tamás Mike-ja az egyedüli, akibe némi emberség is szorult, így a történet végén, ha tehetné, kihátrálna az egészből, de persze ezt a szabályok nem engedik. Nagy Dániel Viktort korábban (Mojo) már láttam gengsztert játszani, így biztos voltam benne, hogy most sem fog csalódást okozni – és nem is okozott. Az előadás utolsó jelenetében a Kováccsal nyújtott kettőse teljesen visszaadta azt a hangulatot, ami miatt különösen szeretem ezt a műfajt. Hasonlóan örömteli volt Ficzere Carlinója is, többször csempészett egy kis humort is a karakterébe.
Horváth Virgilnek viszonylag kevesebb tér jutott: mindössze egyetlen jelenetben látjuk. Sam karaktere a történet szempontjából tulajdonképpen elhanyagolható lenne (mármint nem lenne kötelező megjelennie a színen), ugyanakkor ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk Susy-ról, mégis elengedhetetlen. Megkapó az a szeretet, ahogyan feladatok elé állítja a feleségét: szeretné, ha az minél hamarabb együtt tudna élni a vakságával, az önállóság elérése érdekében pedig hol arra veszi rá, hogy egyedül sétáljon el a műteremig és vissza, hol pedig a háztartás egyes feladatait igyekszik minél inkább rábízni.
A történet fontos eleme még a szomszéd kislány, Gloria, akit az este folyamán Medgyessy Lili alakított (ezt a szerepet hárman viszik). Dacos, lobbanékony kamaszlányból szerető és támaszt nyújtó baráttá válik az előadás végére – éppen ezért roppant nagy kihívás játszani. Medgyessynek sem sikerült teljesen levetkőznie az amatőr színjátszás stílusjegyeit, helyenként nem találta a helyét a színpadon, de ez betudható fiatal korának (és ebből adódóan annak, hogy nem tanulta a szakmát), de azt is hozzá kell tennem, hogy a végére elég szépen belerázódott a szerepbe.
Knott drámája mesterien van felépítve, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, hogy az elmúlt 50 évben semmit sem veszített értékéből. Pedig ebben a műfajban ez nagy szó, hiszen a XXI. században, ebben a felgyorsult világban egy thrillernek nehéz felvenni a versenyt a mozikba küldött alkotásokkal. Persze, biztosan akad olyan, aki a vontatott szóval jellemezné a cselekményt, de én egy percig sem éreztem annak. Azoknak, akik szeretik Hitchcock munkásságát, különösen ajánlom, mert az előadás több ponton megidézi a mester leghíresebb alkotásainak atmoszféráját. A feszültségkeltés és -fokozás mellett nagy hangsúlyt fektet a szereplők jellemábrázolására is, ez a kettősség pedig szépen kiegészíteni egymást, ez teszi igazán izgalmassá az egész történetet.
Ha élő borzongásra vágyunk, mindenképpen ajánlatos jegyet váltani erre az előadásra, de legyünk résen, mert havonta egy-két alkalommal játsszák csupán!
