Kétszázadszor állt színpadra az Egy őrült naplójában realitásérzékét vesztett kishivatalnokként Keresztes Tamás. Elvétve esik meg ilyen a független színházi szcénában, de itt úgy keveredik a hisztérikus komikum a megrendítő drámával, hogy az nem tud megkopni.
Azt már a középiskolában megtanultuk, hogy a 19. századi orosz irodalom igencsak vonzódott az aktatologatás mókuskerekének témájához. Ez egyébként azóta is népszerű téma, csak éppen a mai irodista-sorozatok derűs szitkom-hangvételével szemben az oroszok az ilyen élethelyzetekben kétségkívül ott lévő komikumnak a sötétebbik oldalát vették észre. Mindezt a csinovnyik-történetek atyja, Nyikolaj Vasziljevics Gogol járatta csúcsra, az ő műve az Egy őrült naplója is, amely gyönyörűen példázza, mit is gondolt Gogol és kora a hivatalnokéletről: hogy azt ép ésszel aligha lehet kibírni, továbbá azt, hogy röhögni épp ugyanannyi okunk van mindezen, mint sírni. Az Egy őrült naplója Keresztes Tamás előadásában, Bodó Viktor rendezésében közel hat éve, 2016 júliusában bemutatott, és azóta is töretlen sikerrel futó Orlai produkciós adaptáció pedig mindkettőre bőséggel ad lehetőséget.
Akszentyij Ivanovics Popriscsin Szentpéterváron él és dolgozik, hogy pontosan mit, azt nem tudni, de érezzük, hogy munkája jelentősége lényegesen kisebb annál, mint amekkorát ő tulajdonít neki. Popriscsinnek egyszerre van felsőbbrendűség-tudata és kisebbrendűségi komplexusa. Előbbit nemesi származása indokolja, utóbbit meg egyrészt társadalmi helyzete, másrészt személyiségének veleszületett szolgalelkű volta: olyan áhítattal beszél a nála magasabb rangúakról, különösképpen A Méltóságos Úrról, hogy éppen csak keresztet nem vet mellé. Popriscsin napjai egyhangúan telnek, bemegy a hivatalba, eltölti az időt, hazajön, otthon kaotikus elméleteket szövöget a világ működéséről, egyre növekvő megszállottsággal.
Amikor először látjuk, épp megrendítő élmény érte a hazaúton: teljesen bizonyos benne, hogy beszélgetni hallott két kiskutyát, egyikük épp az említett méltóságos úr ragyogó lányának az ölebe. Persze egy pillanatig sem gondoljuk, hogy emberünknek ez az élmény megy az agyára – mert, amint arra a címből már vélhetőleg rájöttünk, itt egy megőrülés dokumentálását látjuk –, hiszen a férfi beteges magánya, társadalmi helyzetének lenézett és börtönszerű volta, és az ezzel szemben álló nyughatatlanság, ami elmélkedésre hajlamos személyiségéből fakad, teljesen egyértelmű már az első perctől. A szétesés ugyanakkor a kiskutyás incidens után exponenciális sebességgel gyorsul, a káosz egyre nagyobb, feloldozást ne is reméljünk, nem szokás olyasmi az orosz drámairodalomnak ezen a vidékein.
Az Egy őrült naplója, bár ránézésre egyszemélyes projekt, valójában egy viszonylag sokszereplős színházi együtt működés részeként született meg a Katona József Színház, a Füge Produkció, az Orlai Produkciós Iroda és a Maszk Egyesület koprodukciójában, amelyben ma már a Jurányi Ház is részt vesz, hiszen ott fut az előadás. Ezzel együtt a darab mégiscsak Keresztes Tamás jutalomjátéka – és egyszersmind megfeszíttetése. Amit ugyanis Keresztes ebben az előadásban szövegben, ezerarcúságban, kreativitásban, fizikai komédiában, testileg-lelkileg és zeneileg művel, az egészen brutálisan kemény munka – és épp attól virtuóz, hogy laikus szemmel, amint egy jó szertornász olimpiagyőztes gyakorlata, szinte légiesen egyszerűnek, erőfeszítés nélkülinek tűnik. Pedig Keresztes Tamás a közel kétórás előadásban szinte megállás nélkül beszél, amikor nem, akkor tologatja-átrendezi-játékba vonja-lebontja az egyébként egészen briliáns, és saját maga tervezte díszletet – no meg önmagát. Közben pedig időről időre énekel vagy valamilyen más hangot-zörejt, fél-egymondatnyi szöveget, rikoltást, füttydallamot ad ki magából, hogy aztán az adott hangot egy looperrel (lásd a fenti képen) egyből körbe-körbe ismételtesse, egyre újabb hangokkal gazdagítva a kakofóniát. A zene élőben születik elképesztő gyorsasággal és rugalmassággal, és gyakorlatilag ugyanolyan fontos szereplője az előadásnak, mint Popriscsin, az ő személyiségének, széteső tudatának leképezése, magányos életének kísérője, de kísértete, démonja is, felzaklató és sodrón szórakoztató egyszerre, épp úgy, ahogy az előadás egésze. Mert ne tévesszen meg senkit a cím: a közönség csaknem végig röhög, és többnyire nem is kínjában, hiszen csak a polkorrektség egy különlegesen kitekert értelmezése tagadhatja, hogy az őrületben egészen sok komikum rejtőzik. És még több pokoli fájdalom, persze, de ez az előadás épp azért ér célt, mert ilyen ügyesen csomagolja abszurdba a bizarrt, nevetésbe a keserű pirulát.
Márpedig az előadás célt ér, nagyon is. Cikkünk apropója éppen az, hogy az Egy őrült naplója a napokban ünnepelte kétszázadik előadását, ami, bizony, ritkaság. Még nagy kőszínházi előadásoknál is hírértéke van annak, ha egy előadást ötvenszer, százszor eljátszanak. Persze, hajlamos az ember csak az olyan extrém csodákra emlékezni, hogy mint A dzsungel könyve vagy A padlás ezer fölötti előadásszáma, de a hazai színházi hagyományban, ahol nem ugyanaz az egy előadás megy hetekig minden este, hanem változatos repertoárral működnek a színházak, már csak az időfaktor miatt sem sok előadás jut el a százas, pláne a többszázas nagyságrendig. Fokozottan igaz ez a független színházi produkciókra, hiszen még ha a színészegyeztetést meg is tudja oldani egy előadás az esetleg több szabadúszóból vagy más-más társulatoktól kikért színészekből álló szereposztásra, akkor sem valószínű, hogy ezek a kisebb költségvetésből, így kisebb promóciós kapacitással is működő előadások hosszú távon is tömegesen tudják megszólítani a közönséget. A legfőbb esélye ezeknek az előadásoknak a hosszú élettartamra gyakorlatilag egyes-egyedül a szájhagyomány.
Ha egy-egy különösen jól sikerült független előadásnak ugyanis híre megy, és a nézők egymást győzik meg arról, hogy ezt bizony látni kell, akkor egy ilyen produkció is csúcsra törhet. Az Orlai Produkciós Irodának akad pár hasonló sikerű projektje, a Gerlóczy Márton-féle A csemegepultos naplója színpadi változata szintén vészesen közelít a kétszázadik előadáshoz, és a Péterfy-Novák Éva könyvét feldolgozó Egyasszony is túl van a százötvenedik előadásán. A két említett cím egyből kínál is egy lehetséges megfejtést a magas előadásszámra: ahogy az Őrültnél, úgy ezeknél is mindkét esetben monodrámáról van szó, ami legalább a színészegyeztetést egyszerűsíti valamelyest – ami persze hiába lenne, ha a közönséget nem érdekelné az előadás. De érdekli, így Keresztes Tamás vélhetőleg még elkalauzolja a tisztelt publikumot a teljes őrületig.
