Marlon Brando minden idők egyik legelismertebb filmszínésze, holott közel sem aknázta ki tehetségét. Ráadásul egy olyan földrésznyi országban, ahol csak a most van, a múltbeli siker nem siker, és ahogy F. Scott Fitzgerald fogalmazott: „Az amerikai életben nincsenek második felvonások”. Brandónak persze volt második felvonása, amikor leírják, ő meg újra szupersztár lesz, majd hátat fordít az egésznek. De ezzel sem ő, sem Hollywood, és az amerikai közönség sem tudott megbirkózni. Klem Viktor viszont a színész személyét övező legendával igen, prímán eligazodott a Brando-mítosz megfoghatatlan és áthághatatlan ködében. Monodrámájával fellebbenti a takarást, és nem csak az egykori botrányhőst, de a siker és kudarc páros országútján száguldozó embert is megmutatja.
Kevés színész gyakorolt olyan hatást a következő színészgenerációkra, mint Marlon Brando. Ahogy Stanley szerepében filmvászonra lépett 1951-ben a Vágy villamosában, ikonná vált. Közel ötven évvel utolsó nagy filmszerepe, a Francis Ford Coppola rendezte Apokalipszis most című filmje Kurtz ezredese után, a filmszínészeket még mindig Brando-mércével mérik. Ő a modern amerikai színjátszás „keresztapja”, duplán is, hisz hullámvölgyek és hatalmas bukások után szintén Francis Ford Coppola rendezte Keresztapa című filmjének sikerével tért vissza 1972-ben, és újra szupersztár besorolást kapott.
Brando - Robert Lindsey újságíróval közösen jegyzett – E dalra tanított anyám című önéletrajza 1996-ban jelent meg, és meghökkentő olvasmány. Egy független színész őszinte, önmagát is leleplező önarcképe korai éveiről, karrierjéről, utazásairól, társadalmi aktivitásáról, valamint barátairól és kollégáiról. Anekdoták – többek között - Marilyn Monroe, Laurence Olivier, Vivien Leigh, David Niven, Richard Burton, Elizabeth Taylor, John F. Kennedy, John Huston, a már említett Coppola alakjáról, és persze a Brando-filmek születéséről. Aki olvasta a könyvet talán egyetért velem, hogy az egy magányos, élete számos sikere és kudarca után nagyon bölccsé lett ember meséje, nem elhallgatva megpróbáltatásait, emberi gyarlóságait sem.
Brando éppen száz éve született, amelynek apropóján Klem Viktor színész aktuálisnak érezte a színésztárs pályája tanulságainak megismertetését, egy darabot kiszakítani a Brando-mítosz megfoghatatlan és áthághatatlan ködéből. Vélhetően a színművészt is az fogta meg, ami az átlagolvasót is, Brando sanyarú gyermekkora, a kezdeti évek, majd az a szédületes magasság, ahová percek alatt feljutott Hollywoodban, s ahonnan lezuhanva volt ereje ismét visszakapaszkodni.
Brando életére is rímel Tolsztoj életbölcselete, hogy a boldogtalan családok mind másképpen boldogtalanok. És a Brando-család kétségtelenül boldogtalan volt. Egy alkoholista anya - akiről mindazonáltal fia nagy szeretettel és empátiával szólt -, egy kiszámíthatatlan, ráadásul szintén alkoholista apa, és a diszlexiás fiuk olthatatlan és kielégítetlen szeretetvágya. Brando a családi rémálom elől a színjátszás fantáziájába vonult vissza. A Viva Zapata című filmben partnere, Anthony Quinn színésztársától a megfigyelés: „Csodálom Marlon tehetségét, de nem irigylem a fájdalmat, ami ezt teremti”. A traumatizált fiú fájdalma lehetett a katalizátor, amely újra és újra felpörgette a benne rejlő képességet. „Női változata”, a szintén kétszeres Oscar-díjas Bette Davis is lázadt a stúdiórendszer ellen, akárcsak ő, és különösen örült Brando 1955-ös Oscar-díjának: „Sok közös vonásunk van, ő is sok ellenséget szerzett, mert őt is perfekcionista.”
A színészmesterség legnehezebb része lehet, hogy a színész teljes szívvel átadja magát egy fiktív vagy valós karakter sötét lelkének. Ehhez az elméjében kell léteznie, és nekünk, civileknek is világos, hogy ez megerőltető feladat a szellem és lélek számára. Brando ezt biztos jól tudta, ahogy tudja Klem Viktor is, megszűrte önmagán a másik életét, pályáját, így megfejtette Brandot az ikont, a sok tekintetben végtelenül szerethetetlen színészt, annak egoját és ijesztő személyes problémáit, a belső bizonytalanságát, hogy minden vad külsősége, különcsége ellenére a szeretetvágy vezérelte. Talán az sem véltelen, hogy Stanley Kowalski és Vito Corleone volt Brando két legemlékezetesebb filmszerepe, alakításai sikerének kulcsa pedig a saját és a szerepek belső pszichéjén múlott, azok hasonlóságán, a jóság és az erőszak kibogozhatatlan együttállásán
Hogy Klem Viktort mennyire „beleköltözött” Brando karakterébe az mutatja legjobban, hogy az E dalra tanított anyám című önéletrajza felhasználásával a szövegkönyvet maga készítette az előadáshoz, és jól szörfölt, válogatott a színész önvallomása és sztorijai között. Aki nem ismeri Brandot, nem olvasta könyvét az is erősen ráérez majd minden idők egyik legelismertebb filmszínésze pszichéjére. Klem a színpadi adaptáció írójaként és annak előadójaként is odadással, ihletetten adagolja a színésztárs életének tragikus és komikus mozzanatit, és képes a „keresztapaság” mellett a humorát is felmutatni. Enyhe irónia, egyben önirónia lengi át előadását, így sosem lanyhul a nézői kíváncsiság a jelenetsorok között.
Vecsernyés János rendező, egyben látványtervező megtalálta a tökéletes formát a megidézett figurához. Egy tv-s interjúra nézünk be, ahol Brando éppen le akarja nyűgözni a nézőit. Lezser fekete vászon ingben és nadrágban van, mezítláb, de hatalmas, a forgatásokon használt, MARLON feliratú faszékben ül. Mikrofon a kezében, évődve susogja bele a mondatokat, igézi, bűvöli a hallgatókat, és nem számít egy-egy jó poén kedvéért kin gyalogol át, az sem, ha éppen – képletesen – önmagát szúrja hasba.
Szóval Klem Viktornak jól áll Brando, ahogy jól áll a stand up műfaja is. Szerencsésen elkerüli a hibát, hogy a nagy Brandot akarja utánozni, inkább emberi gyökereit tárja fel, az önéletrajzából kisejlő motivációit. Az érzékek és az emlékezet asszociációi révén együttérez a megidézett karakterrel, és jól csinálja. A száz éve született Brando biccentene neki, ahogy Matthew Brodericknek Az újonc című filmben: Szép volt, fiú!
