María Luisa (Hernádi Judit) ragyog: nem a „köntösös” háziasszonyt hozza, igazi dáma. Van benne báj, energia, még talán szexi is kicsit, és ezek a jelzők csak elsőre állnak ellentmondásban a darab témájával, az öregedéssel.
A nyitó epizód a székhez szegez: María Luisa Raúllal (Gyabronka József), a lakásának gondnokával diskurál, aki győzködi az asszonyt, hogy tegyen még egy nevet a magáé mellé a postaládára, mert különben a környéken garázdálkodó betörők prédája lehet. María Luisa eleinte ellenáll, de a gondnok csak-csak rábeszéli arra, hogy kibökjön egy képzeletbeli férfinevet. Sőt, akkor már egyenesen kettőt. Így kerül a ládára Benito Beckenbauer (nahát, de ismerős, dereng neki) és Azzopardi neve. Könnyed szellemesség lengi át a teret, s csattanóval megspékelt jelenetek következnek.
Mert aztán a két fiktív név „valós” alakot ölt. A nappaliban egyszer csak ott bölcselkedik Beckenbauer (Debreczeni Csaba), hogy „a halál az élet tengere”, amire Azzopardi (Csákvári Krisztián), a költő mévesen fele: „nem, a halál az élet medre”. A két férfi folyton egymást fúrja, rivalizálnak. A német labdarúgó-tábornok egyszerre olaszos és németes, macsóra veszi a figurát, egy egész országrészt készül a nem létező csapatával lerohanni, hogy aztán győzelmét szerelmének ajánlhassa. Azzopardi a meg nem értett fiatal vátesz pedig kényszeresen igyekszik bizonyítani választottjának, hogy ő a szavak és a szerelem embere. De egy hölgy kegyeiler folyó versengéshez három királyfi dukál, így az előadás első harmadában színre lépő Olmedo (Fábián Gábor), a gondoskodó spanyol. Mindannyian ugyanazt a nőt szeretnék megszerezni: María Luisát. Ki-ki a saját erősségét fitogtatja, ám így, egybegyúrva, ők hárman az érett nők álmát testesítik meg. Meg az olyan nőkét (olyan emberekét), akik nem tudták a vágyaikat megélni, akik nem érezték soha teljesnek az életüket.
A darb, amelyet Mester Yvonne az eredeti keseréses ízét megtartva fordított le, szórakoztatón, de mégis szívszorítón neszél az időskor negatívumairól; például a magányról, a feledékenységről, a betegeskedésről, de olyan tabutámáról is,mint a szex hiánya – sőt ez utóbbit központi kérdéssé is emeli. (Hősnőnk egyenesen szűz, és mintha a „végén” még valamire vágyna, valamit be akarna hajtani ezekkel a megtestesített alakokkal. Illetve azzal, amit ők képviselnek.)
Rusznyák Gábor rendező keveri a bohózati elemeket az intellektuális poénokkal, és ezek kombinálásában a játszók remek partnerek. Hernádi félig-meddig önmagát hozza, de ezzel nemhogy unalmassá tenné az alakítást, egyenesen sziporkázik. A véréban van María Luisa, játékának színvonala az elejétől a végéig egyformán kimagasló. Megmutatja a nő érzékeny és sebezhető, ugyanakkor erőteljes és mániákus arcát, miközben élet-halál harcot vív az öregedés tébolyával. (Neki köszönhetjük az est egyik szójátékát, amely mindenki más szájából kínosan hangzana: amikor a tábornok feljebbvalója levelet ír, a feladónál a „0,001” rövidítés áll, és valahogy így kiált fel a katonatisztnek: „Nézze, egy ezredes a feladó!”) Debreczeny Csaba is brillírozik, úgy vicces, hogy időnként egyenesen rögtönzésnek tűnik. Táncos mozdulatai legalább olyan szögletesek, mint amilyen bárdolatlan a figurája. Gyabronka és Csákvári is meggyőzően játszanak, korukból fakadóan ők a két végletet jelenítik meg: a gondnok joviális, megfontolt, az ifjú költő viszont meggondolatlan és csapongó. Peremartoni Krisztina élethűen hozza María Luisa lestrapált jó barátnőjét, Angelinest, akit talán még egy nagyobb szél is elfúj – a végjátéknál pedig már abban sem vagyunk biztosak, hogy ő maga létezik-e. Az előadást némi természetfelettiség is átlengi – ki igazi és ki nem –, amitől csak még izgalmasabbá válik. Egyáltalán: hősnőnk tudja, hogy csak képzeleg? Ez az egész játék csupán, vagy calóban megbolondult? Jó példa erre, amikor María Luisa a mettrószelervényben zötyög, és rendre meghúzza a vészféket; olyankor nem lehet nem az e világ és túlvilág közötti átmeneti zónára, élet és halál közötti senki földjére gondolni.
Darvay Botond többfunkciós tere egyszerre lépcsőház, nappali és metrószerelvény, és a lezárásban, a katartikus végjátékban a klubhelyiséget is kitűnően hozza. Érdekes koncepció, hogy a berendezési tárgyak egy része konkrét, mint a kanapé, más részük viszont stilizált, mint a postaládák, amelyeket krétával rajzoltak fel (a letörölhetőség praktikumának persze jelentősége van). Ötletesség terén kiemelkednek a takarítóeszközökből készült báok: mindhárom férfinak van ilyen alteregója, az „igazi” énjükhöz hasonló jelmezben.
A spanyol szerző darabját Rusznyák a direkt nevettetés szándéka nélkül, a lehető legtisztábban tárja elénk. Talán ezért üt akkoraát a várható vég is: az össztáncban egyesülnek a vágyképek, a jelen, a múlt, az álmok és a valóság.
