Mintha a Meggyeskert befejezését látnánk. A nagy jövés-menésben az autista Simont (Dékány Barnabás) családja ott felejti az eladásra ítélt, ódon házban. Csehov darabjában Firsz, az öreg szolga fejét álomra hajtja. Simon azonban ügyesen feltalálja magát. A dívány mögül előhúzza a szkafandert, hiszen arra készül az asztronómus fiatalember, hogy a túlnépesedés miatt elhagyja a földet. Az ablakokban látszik a csillagos égbolt, no meg a családtagok sziluettjei, akik széthúznak ugyan, kinek-kinek megvan a maga gondja, mégis egy família története ez.
Szabó Máté rendezésének nem csak az utolsó képe telitalálat. A zsidó család négy gyermeke az egyikük új barátnőjével és a másikuk feleségével együtt gyűlik össze az atyai házban. Az épület egykor az életük virulens színtere volt. A találkozás oka az, hogy a családtagok az elhunyt édesapjukra emlékezzenek. Ahogy az ősi ház állaga megállíthatatlanul romlott mostanáig, úgy mázként pattogzott le a testvérek életéről a zsidósághoz tartozás érzése. A cselekményidő kezdetekor már csak az utolsó lökés hiányzik, hogy minden bedőljön. Ezt pedig egy színésznőnek készülő lány adja.
Deborah Zoe Laufer Szemünk fénye című darabja Zöldi Gergely fordításában, a Belvárosi Színházban felkelti és megőrzi a figyelmünket. A rendezés azt érezteti a publikummal, hogy az egymást keresztül-kasul ismerő családtagok minden fontos múltbeli eseményt tudnak a másikról. Kényelmetlenek a közös emlékeik, mert nem kellemes a felidézésük. Unják egymást a felek. Aztán megismerjük a jelent erősen befolyásoló, egykori történet fontos részleteit. Az amerikai szerző darabjában két szereplőt dolgoz ki részletesen, a többiek főbb jellemvonásai egyértelműek már a felütéstől kezdve.
Nem ilyen estére számítottam, mondja Kia, Gene (Nagy Dániel Viktor) barátnője. Az elragadó László Lili eleinte butának mutatja a lányt, aki persze nagyon nem az. Mindenesetre a legfiatalabb szereplőre még nem ragadt rá a sok felesleges és piszkos társadalmi hordalék mocsara, amelytől az idősebbek már mozdulni is alig bírnak. Elvégre viselkedni kell(ene), nem beszélni arról, amiről általában négyszemközt szokás, ám mindez érvényét veszíti akkor, ha a szokásnak, a protokollnak semmiféle tartalma sincsen már. A színésznőnek készülő Kia hebrencssége révén tapint rá a többiek fájó pontjaira. A jelenleg modell lány lehetne a tavasz, a friss vér a megfáradt, magába süllyedt Schwartz családnak. Ám nemcsak ő hat a háziakra, visszafelé is igaz ez.
Kilenc évvel ezelőtt én voltam te, mondja Bonnie, Herbert (Pataki Ferenc) felesége, két alkalommal is. Péter Kata kissé hisztérikus és jócskán kiégett asszonyt alakít, ám játékának árnyalatai fokozatosan egyértelműsítik, hogy nem ennyire egyszerű a képlet. Bonnie nem azért akar szülni, hogy ezzel feleljen meg a hazug és tűrhetetlenül képmutató társadalmi, esetleg vallási elvárásoknak, vagy a néhai szülei emlékének. Az ismétlődő vetélések és végeláthatatlan kezelések után tényleg a csecsemő bőrének illatára, az újszülött reggeli melegének megtapasztalására vágyik. Mindannyiunk számára ismerős a nő, akinek élete egyetlen értelme a vélhetően soha világra nem jövő gyerek. A Szemünk fénye gyönyörű jelenetében Bonnie megrendítő erővel tartja (átvitt értelemben) a tükröt a Gene-től születendő gyermekét éppen elvetetni kívánó Kia elé. A viszonyok alig változnak. Már előzőleg elszakadtak egymástól a családtagok. A legidősebb testvér, Norma (Szamosi Zsófia) utoljára próbálta egyben tartani a családot, de az ókonzervatív nézetek alkalmatlanok a céljai eléréséhez. Ahogy a bolygók keringenek a naprendszerben, úgy megy ki-ki a maga útján tovább a Schwartz család tagjai közül. Talán közelebb hozta őket ez az éjszaka, de ha így is van, a família maradékának inkább a széteséssel kell majd szembenéznie. A Belvárosi Színházban a vígjátéki forma roppant komoly belsőt takar. A szülők halála után, bármilyen volt is a mikroközösség összetartása addig, alapjaiban változik meg az életben maradottak kapcsolata.
