Az előadás segélykiáltás is, hogy ezt soha, de soha többet!!!
Rémesen sematikus verset szaval a kis Johanna otthon, megmutatva, hogy mivel produkálja majd magát az iskolai ünnepségen. Az őt alakító Bánfalvi Eszter felénk fordulva, mintha bennünket is szuggerálni akarna a laposan förmedvényes propagandaszöveggel, mind jobban belelovalja magát. „Pártom, s egy hős az élen/Kinek kívánom sokáig éljen./ Bölcs vezetését kövessük híven!/Neve ragyogjon minden szívben!!!” Ehhez üdvözült, elégedett arckifejezés is jár, annak biztos tudata, hogy most aztán igazán sikerül kiállni az igazságért.
A Nem baj, majd megértem előadását látjuk a Jurányi Házban, az Orlai Produkció égisze alatt. Bodor Johanna 2014-ben a Magvetőnél megjelent, a Ceausescu diktatúráról, a kényszerűen gyors felnőtté válásáról szóló, azonos című könyvét Ari-Nagy Barbara dramaturg és a rendező, Szikszai Rémusz alkalmazták színpadra. Tán nem véletlen, hogy ők is erdélyi származásúak, eleven, kitörölhetetlen emlékeik vannak az egykori borzalmakról. Szikszai már kiváló előadást rendezett a Caligula helytartójából, Székely János remekművéből, aki még akkor írt a diktatúra természetrajzáról, amikor ezt csak virágnyelven, de így is vaslogikával, igencsak keményen, tehette. Bodor táncos, koreográfus, saját bevallása szerint nem író, mégis meglehetősen érzékletes kor- és kórképet festett a saját történetén keresztül. Vagyis az előbbi jelenetben őt alakítja Bánfalvi úgy, hogy előtte már láttuk középkorú nőként, most pedig még kislány. A szerepneve is Johanna, vagyis az ő elmesélésében megelevenedik a múlt.
A vers elmondása közben Gyabronka József érzékelteti az apa zavarát. Igyekszik fegyelmezni az arcvonásait, de lerí róla a döbbenet. Majd jóságos megértéssel ölébe ülteti a lányát, dicséri, milyen ügyes, hogy ezt ilyen szépen megtanulta, és megkérdezi tőle, ugye tudja mit beszéltek erről? Hogy ez mind hazugság, de ezt nem szabad hangosan kimondani, hangzik engedelmesen a felelet, mintha ez is a jó tanuló leckefelmondása lenne. A Kerekes Éva által megtestesített anya szitkozódik egy velőset. Ez az egyetlen jelenet is hideglelősen érzékletessé teszi, milyen tudathasadást erőltethet az emberekre az elfajzott hatalom. Magam is megéltem valaha Erdélyben, hogy amikor az otthonában beszélgettem valakivel, teljes hangerőre kapcsolta a rádiót, ha lehallgatják a diskurzusunkat, azt hallják, ne minket. És bizonyos dolgokat még így is papírra leírva adogatott nekem, mert ezeket mondani már végképp nem merte. Az előadásban tévét hangosítanak fel hasonló célból. Bejön Ötvös András, és mivel Bánfalvin kívül mindenki több szerepet játszik, később Gyabronka is, egy üres képernyőkeretet tartva a feje elé. Folyamatosan dől a tévéből a hazug rendszerdicséret. Szinte levegőt sem vesz a bemondó, rutinosan ontja magából a hiteltelen maszlagot, lerí róla, hogy maga sem hisz benne. Tévébemondóként mindketten azt is eljátsszák, hogy ők a hatalom fülei és szemei. Kifigyelnek a képernyőkeretből, hegyezik a fülüket, meresztgetik a szemüket, nyilvánvaló, hogy besúgásra bármikor készek.
Szikszai az amúgy is abszurd szituációkat kiélezve, még abszurdabbá teszi az eszelős helyzeteket. Nem akar egyfolytában nyomasztani. Kinevetteti a borzalmakat, az elfajzott embereket, empatikusan fordul a lehetetlen szituációkba kerülőkhöz. Az pedig igazán képtelenség, hogy a szülőknek, gyógykezelés címén, úgy kell elhagyniuk Romániát, hogy nem vihetik magukkal a Balettintézetbe járó serdülő lányukat, hiszen együtt nem kapnak útlevelet. A szülők sem kapnának, ha elárulnák, hogy nem jönnek heteken belül vissza. A nagy kamasz lány egyedül marad. Kétségbeesése után meg kell állnia a lábán. Gyorstalpaló „tanfolyamon” felnőtté kell válnia, balettvizsgán brillíroznia, érettségiznie. Névházasságot kell előkészítenie, hogy előbb-utóbb ő is áttelepülhessen Magyarországra. És közben szerelmes is. Ötvös adja a bizonytalanságot, a labilitást nehezen viselő, szerelmes srácot. Nem bírja, hogy tudja, elköltözés lesz ennek a vége, emiatt szakad majd meg a kapcsolatuk, nem azért, mert amúgy is szétmennének. A menni vagy maradni dilemmája folyamatosan közéjük férkőzik. A két színész eljátssza, hogy tényleg egymásba habarodtak, valóban fülig szerelmesek a másikba. Azért is veszekednek, mert az önfeledtnek tűnő pillanataikban is állandóan ott kísért annak tudata, hogy muszáj lesz elválniuk.
Bagossy Levente elsőrangú díszlete is az ideiglenességet sugallja. Jókora kartondobozok halmozódnak egymásra a színpad jelentős részét betöltve. A becsomagolás, a költözés kellékei. A lassan múlttá váló, de kitörölhetetlen emlékeket hagyó itteni élet tárgyai már bedobozolva, már láthatatlanul, de még fájóan jelenlévően. Annak a menni vagy maradni dilemmának a megtestesülései, ami sajnos túl gyakran felvetődik nálunk is manapság.
Ablak is vájható a dobozokon, és így a halom tetején kinézhet, Gyabronka megszemélyesítésében, egy rideg hivatalnok, aki átvitt értelemben is felülről, fellengzős magabiztossággal faggatja Johannát a magánéletében is durván, kéjjel vájkáló keresztkérdésekkel, a kákán is élvezettel csomót keresve. Frusztrált kiskirály, basáskodó kakas a szemétdombon. Johanna már megszokásból tűri a megaláztatást, igyekszik úgy válaszolni, hogy semmibe ne lehessen belekötni. Ez is egy megpróbáltatás a sok közül az útlevél, a szabad élet reményében. Ehhez meg kellett tanulni tűrni, tűrni és tűrni. Hallgatni is, ha arra van szükség. És szakítani azzal, akibe szerelmes. Lemondani arról a hatalmas lehetőségről, hogy tehetségesnek tartva őt a bukaresti Operaházban állást ajánlanak neki. De rövid időre nem akarja elvállalni álmai állását, mert úgy még gyötrelmesebb lenne otthagyni a szülőhazáját.
Bodor Johannából, ahogy ő fogalmazott, kifakadt ez a könyv. Nyilván a gyógyulás érdekében is, felszakította a múlt sebeit. Igyekszik velünk megértetni azt, amit még maga sem ért egészen, és amiről sajnos úgy érzi, hogy sok minden visszakísért manapság belőle nálunk. Az előadás segélykiáltás is, hogy ezt soha, de soha többet!!!
