Revizor: Őszinte leszek veletek: az Orlai Tibor-Thomas Bernhard-Pelsőczy Réka-Alföldi Róbert–kombót én nem láttam jönni, és szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Hogyan alakult ki ez a felállás?
Pelsőczy Réka: Az egész úgy egy éve kezdődött, amikor Robi megkérdezte, hogy nem akarunk-e olyan helyzetbe kerülni, ahol én rendezem őt.
R: Robi, te gyakran teszel ilyen ajánlatokat kollégáknak?
Alföldi Róbert: Próbálok olyan emberekkel összejönni, akikkel még nem dolgoztam együtt, de valamiért vonzóak számomra. Mindkét budaörsi munkánk nagyon jó élmény volt Rékával, de ami fontosabb, hogy nagyon jó élmény ő maga: az, ahogyan gondolkodik és létezik. Az egész csaj, úgy, ahogy van.
PR: Igen, én is úgy érzem, hogy meghatározó az emberi tényező. Robi nem azt mondta, hogy rendezzek neki valamit, hanem hogy jó volna együtt lenni. Színészbetegség ez: azok a kapcsolataid, akikkel együtt dolgozol, tehát ha nem dolgozol együtt, akkor nincs is az a kapcsolat, mivel nincs rá idő. Amellett tehát, hogy jólesett a kérdése, ez is nyomós érv volt. Megkerestem Orlai Tibort, aki érthető módon először kissé ódzkodott az anyagtól. Aztán elmondtam neki, hogy Alföldi jelenléte mit okoz egy színházban: ezt én nagyon erősen érzékeltem Budaörsön. Abban, hogy ez a társulat ma ott tart, ahol, neki komoly szerepe volt.
Olvasópróba
R: Most arra gondolsz, hogy a nevére odamennek a nézők és a szakma?
PR: Erre, igen, de egy vele dolgozó színésznek is nagy öröm, ha érzi, hogy jobban a pályán van. Sok tehetséges ember hirtelen elkezdett látszódni: olyan önbizalmat kaptak a Robival közös munkától, ami aztán továbbgyűrűzött más előadásokba is.
AR: Nekem nem dolgom ezzel foglalkozni, de persze jó érzés. Ha elmégy valahova dolgozni, akkor mindent viszel magaddal, ami te vagy, és azt odaadod.
PR: A legnagyobb tanulság az ő elképesztő energiája, ami ragadós és példamutató is. Nem vagyok nála sokkal fiatalabb, de bennem már megvan az „is-is” hozzáállás: fontos a szakma, de szeretnék élni is. Robi az egyik utolsó mohikán, aki mindenestül beleáll a választásába. A hozzáállása engem személyesen is helyretett, és megerősítette a szakmai elköteleződésemet. És be kellett látnom, hogy nincs is-is: az nem megy.
R: Bernhard kinek az ötlete volt?
PR: Közösen gondolkodtunk, és egyszer csak előkerült. Hozzáteszem: Robi nélkül nem nyúltam volna a szöveghez. Bernhard alapszerző számomra, a legmagasabb művészet képviselője. Játszottam huszonöt éve Gothár Péternél A színházcsinálóban, láttam a híres előadást Sinkó Lászlóval, később benne voltam Bagossy László Heldenplatz-rendezésében. Közel áll hozzám a világlátása: a szörnyűség humora, az elviselhetetlenséget művészi szintre emelő gondolkodása.
AR: Sinkót én is láttam, de korábban nem játszottam Bernhardot. Nekem ez azért is fontos most, mert színházi alkotóként a legnagyobb félelmem, hogy nem veszem észre, ha beposhadok, ha elveszítem a kíváncsiságom, ha már csak befelé nézek és nem figyelek a világra. Ezért nagyon jó olyan dolgokat csinálni, amik látszólag messze vannak tőlem.
R: Mit jelent az, hogy látszólag?
AR: Azt, hogy most már tudom, hogy nagyon is közel van. Kevés ilyen típusú szöveggel találkoztam, Heiner Müllerrel, Botho Strausszal dolgoztam kicsit. Mámorító bíbelődni egy ennyire végtelenül szabad, de agyat, lelket, mindent megdolgoztató szöveggel.
Buza Tímea és Alföldi Róbert az olvasópróbán
R: Az Átriumban Bernhardot halljuk, de mégsem: ez a Bruscon nemcsak nyomokban, hanem komoly dózisban tartalmaz Alföldi Róbertet.
PR: Bíró Bence dramaturggal egyetértettünk abban, hogy Robi személye telitalálat: ha belép a színpadra, ő eleve jelenti ezt a fajta színházcsinálót, vagyis ezt nem kell külön megcsinálnunk. Nagyon fontos Robinak a közélettel, világgal, országgal kapcsolatos mondanivalója, mert ezek újabb erős kapcsokat hoztak létre. Bernhardot – természetesen az örökösök engedélyével – kiindulásként használjuk. A szöveget közel akarom vinni a nézőkhöz, miközben irodalomtudósok talán majd kikérik ezt az eljárást. Arra gondolok, hogy ha vannak ismerős pontok, ahol a néző be tud csatlakozni, reflektálni, a lényeg is másképp megy át. De mondom, ehhez kell Robi személye.
R: A Liliom címszerepe, meg az Urbán Andrásnál játszott karaktereid is abba az irányba mutattak, hogy az Alföldi Róbert nevű közszereplőt is látjuk a színpadon a szerep mögött vagy mellett.
AR: Igen, ezekben csúszkált, hogy ki a színész és ki a civil. Bruscont viszont nagyon konkrét és a szó jó értelmében véve direkt párhuzamba lehet velem állítani, az én életemmel, az én milyenségemmel, vagyis itt más a helyzet. Nekem ez a szerep tükör, de erre a próbák elején még nem jöttem rá. Furcsán, zsigerileg belemászik az emberbe: Bruscon engem is szétszed.
PR: Engem is váratlanul érintett ez a dimenzió, és a próbafolyamat megerősített abban is, hogy Robinak sokkal több komoly szerepet kellene játszania. Az is meglepett, hogy ez a nagyon szigorú, zenei szerkezetű alapanyag érzelmileg tud hatni.
AR: Majdhogynem generációs szembesülésként hat: élesen mutatja, hogy mennyire megváltozott minden az elmúlt évtizedekben: a színház szerepe, működése, a határok, és ettől ez az elmebeteg elhivatottság ma meghökkentő. Rékával értek egyet, aki azt szokta mondani, hogy az előadással az ilyen típusú színházcsinálást is eltemetjük.
PR: Bernhard 1984-ben írta, de az egészen más világ volt. Úgy érzem, hogy ezt az alakot ma már nem lehetne megírni. És persze a rémség másik oldalán ott a tudás, a szenvedély, a karizma, az energia, amit most ugyanúgy eltemetünk.
Kálmán Eszter, László Lili és Orlai Tibor az olvasópróbán. Fotók: Gálos Samu. A képek forrása: Orlai Produkció
R: A karizmatikus egyéniség és a kegyetlen szörnyeteg kéz a kézben jár?
AR: Az ilyen embereknek a mániájuk, a szenvedélyük a legfontosabb. Ha így dolgozol, elveszíted a kontrollt, mert máshová kerül a fókusz, és hát ezt mi is látjuk, megéljük itthon. Zavarba ejtő ez mindkét irányból: annak is, aki ezzel a jelenséggel még nem találkozott, és annak is, aki így gondolkodik a színházról, de most valami újjal szembesül. A mostani munkában meghatározó a mi személyes viszonyunk. Nem a barátságunkról beszélek, hanem arról, hogy nincs hátsó gondolat a másikkal szemben, vagyis bárki bármit bátran mondhat, az a helyén lesz.
PR: Igen, de ráadásul van itt egy színész, aki úgy végzi a dolgát, amit én rég nem láttam. Egyetlen pillanatig sem kellett amiatt feszülnöm, hogy itt most kicsit több kellene. Épp ellenkezőleg: Robit vissza kell húzni, le kell állítani.
AR: Azért nagyon nehéz ez az egész, mert bár fontosak a határok, a fő kérdés mégis csak az, hogy miből, hogy honnan dolgozol. Csinálhatod takarékosan, lassan és aprólékosan, vagy pedig nyomod őrült tempóban az elejétől fogva, és arról szeded le a felesleget. Energiát nem tudsz az utolsó héten felépíteni, mert a szerep energiáját is be kell próbálni. Az pontosan ugyanolyan értékű, mint a szöveg.
R: A szövegbe beleszóltál, vagy elfogadtad változtatás nélkül, amit kaptál?
AR: Egyetlen dolog volt, amire nemet mondtam, mert az új kontextusba kerülve cinikusnak tűnt, de azon kívül mindenre igent mondtam: ez a feladat. Visszatérek a tükörhöz: a legnagyobb kérdés, amit feszeget a darab, az az, hogy lehetsz-e ilyen?
R: Robi, te voltál ilyen, mint a darabbeli Bruscon?
AR: Persze, voltam. És ezek az élmények most ösztönösen visszaköszöntek. Mint kiderült, Bíró Bencének komoly gyűjtése van tőlem: mióta együtt dolgozunk, írja a nagyon szemét megjegyzéseimet, és ezeket bele is pakolta a szövegbe.
PR: Bizonytalan voltam, hogy beleállsz-e ebbe: az olvasópróba után azt hittem, hogy visszalépsz, mert itt nem lehet elbújni. De ez fel se merült, és amit különösen imádok, hogy egyáltalán nem próbálsz szépíteni magadon.
AR: Azt tanultuk, hogy a színház azért jó a színésznek, mert a saját fájdalmait, frusztrációját ki tudja tenni, meg tudja vizsgálni, el tudja engedni, meg tudja élni. Ehhez rendes szerep kell – hülye lennék nem kihasználni, ha végre kapok egy ilyen lehetőséget. Az embernek jó esetben folyamatosan kérdései vannak a saját működésével kapcsolatban. Azzal, hogy ezt vállaltuk, az egész valamiféle bocsánatkérés is egyben.
R: Az ember ránéz a példányra, és azt látja, hogy ez egy kilencven oldalas monológ, amiben Bruscon mellett néha még megszólal valaki.
AR: Nem, ez hatalmas tévedés! Ezek duettek, nem egyetlen, nagyon hosszú szóló. Hidd el, ha monológ lenne, korántsem lenne ilyen hatású. Igen, van egy ember, aki főleg beszél, de ez mégsem arról szól, hogy ő középen áll, a többiek meg statkóznak neki. Nekem kell, hogy ők ott legyenek: máshogy jön ki a hang, ha ott áll valaki. Csomó viszony van itt megírva, még a monológokban is.
R: Akárhányszor olvasok vagy hallok Bernhard-szöveget, egy idő után úgy érzem, hogy örvénybe kerültem. Hol vannak a kapaszkodók?
AR: Sehol; ezért kell energiával próbálni: csak a szöveget nem lehet megtanulni.
PR: Persze, mert Bruscon a mániája miatt még hozzáteszi ezt is, azt is. Azért vannak az egészben „buborékok”, vagyis témák, egységek. Zenei a szerkezet, motívumok bukkannak fel, bontódnak ki, térnek vissza. Én biztosan úgy tanulnám, hogy egy-egy téma köré csoportosítanám a szöveg részeit.
AR: Én egyáltalán nem így tanultam, hanem folyamatában. Ha blokkokban tanulnám, biztosan azzal foglalkoznék végig, hogy mi után mi jön – ez enélkül is nagyon nehéz. Egyébként lényeges, hogy Réka színészként már találkozott Bernhard-szöveggel, és ott minden csapdáját látta és tapasztalta.
PR: Abban a huszonöt évvel ezelőtti előadásban én a lányt játszottam. Haumann Péter előre megtanulta a szövegét, de nem volt olyan erős a kapcsolódás, mint most Robi, Bruscon és a többi színész között. Mi inkább lekísértük, amit ő csinált. Ne érts félre, nagyra tartottam őt, de ő a szöveg nagyságát kevésbé, a nehézségét annál inkább érezte. Ezt a szöveget olyan színésznek kell mondani, aki érzi benne az intellektuális örömöt.
AR: Komoly csapda ez: ha rendesen megtanulod, akkor tekered, mint a verklit, hogy megmutasd, hogy el tudod mondani. Te tudod, hogy miről beszélsz, de rajtad kívül senki más. Igazi, komoly színészi meló, hogy minden mondat mögé berakd magad. Ebben nekem nagy segítség, hogy Réka akkor és annyit használja a színésznőségét, amikor és amennyire kell, de alapvetően nem abból dolgozik: ő egy rendező. Sok kollégánál, aki mindkettőt csinálja, gyakran előfordul, hogy mindent színészből fogalmaznak.
R: Van kedvenc részetek a szövegben?
AR: Nem igazán, mindenesetre két hete minden színházban, ahol játszom, mindenkinek folyamatosan Brusconból válaszolok; azt hiszem, kicsit hülyének is néznek már. És hát sokszor nem tudják eldönteni, hogy ezt én mondom, vagy idézem…
PR: Mindig nagyon szerettem azt a részt, ami arról szól, hogy a színház perverzió, hogy amivel mi foglalkozunk, az maga a gyomorforgató ízléstelenség. Mert ott van benne az, amit az előadás közben is gyakran érzek: nagyon nevetek az egész abszurditásán, de aztán hirtelen mélyen megérint és beránt valami.
