Nagyon sokszor elhangzik, hogy a mai nézők biztonsági játékosok, nem hisznek a kortárs szerzőknek, inkább néznek meg n+1. alkalommal egy újabb Shakespeare-t. De mi a helyzet Szép Ernővel? Mit tudunk vele kezdeni, miközben például a Lila ákác első színpadi bemutatója óta (1923) száz év lepergett, nagyon sok minden megváltozott, a házasság és a házasságon kívüli szexualitás elfogadottsága különösen. Ma a ligetben egy Tóth Manci biztosan nem egy könyvvel üldögélne, hanem a telefonját nyomkodná és így fel sem tűnne neki a fiatalember, aki szintén nem a sétapálcájával (!) gyakorlatozna, hanem várakozás közben ő is a telefonját piszkálgatná.
Ha a legismertebb nyitóképre gondolunk, már érezzük, hogy ennek a történetnek az átdolgozása kemény dió és bármit is csinál egy vállalkozó szellemű, mégoly rutinos író – jelen esetben Tasnádi István – az eredmény szükségszerűen megosztó lesz. Már csak azért is, mert létezik egy komoly tábor, amely a „ne variáljátok át a klasszikusokat, hanem írjatok teljesen új történetet, ha nem jó nektek a régi” állásponton van.
Tasnádi István mégis ment a saját feje után, és ennek az eredményét láthatjuk a Belvárosi Színházban (és később még számos vidéki helyszínen) az Orlai Produkció gondozásában.
Röviden: nekem és a 16 éves fiamnak is egyaránt nagyon tetszett, jól szórakoztunk, így szívesen ajánlom ezt a kétrészes szerelmi történetet.
De milyen lett maga az átdolgozás?
Tasnádi István az eredetileg öt képből álló színdarab második képét használja állandó helyszínként, azaz a teljes történetet egy orfeumi előadás műsorszámaként nézhetjük és az utolsó képet elhagyja. Ez jelentős módosítás, a darab ismerői fel is kaphatják a fejüket, de megvan az előnye is: megadja az esélyt, hogy aki happy endet szeretne, az akár örökre boldognak is képzelheti a két fiatalt. (Amint hallottam, de sajnos nem láttam: Kecskeméten klasszikus formában játsszák az eredetit, azt is lehet választani.)
Érdekes a folyamat, akármennyire is evidens, hogy ez itt egy színpad, műfű, semmi kellék, mi mégis bele akarjuk magunkat élni a történetbe, vágyunk a romantikus szerelem élményére – lényegében mindenáron. Nem hagyjuk magunkat kizökkenteni, így hiába a keret, hiába evidens, hogy mindez CSAK SZÍNHÁZ, mi akkor is elkezdünk drukkolni a két fiatalnak, pont mintha a Rómeó és Júliá-t játszanák. Miért is ne? Ahogy így néztem László Lilit és Rohonyi Barnabást (most már a sokadik darabban egymás partnereiként), nagyszerűen állna nekik az ezerszer mindenhogyan bemutatott Shakespeare-tragédia is, amely ráadásul kötelező olvasmány – nagyon sok diák szeretné meg velük, meg is érdemelnék, hogy egy ilyen szerep ne menjen el mellettük. Egészen eddig jutottam az álmodozás során. Szerethetőek voltak, átütött a Csacsinszky Pali mérhetetlen vágyakozása az igazi, mindent elsöprő szerelem iránt, és persze éreztük, hogy a beteljesülés lehetősége mindezt lerombolná, soha nem venné észre, ha megtalálta a hozzá illő nőt. Pedig megtalálta, mi is kapunk egy ideális Tóth Mancit – nagyon nem várhatnánk ennél többet egy akármilyen Lila ákác-tól sem. (Ez esetben a lila ákác lehet akár fehér is, valóban részletkérdés.)
A nézőknek a szerelem kell, de a modernizálástól félnek. A produkció nem árul zsákbamacskát, a címből is világos, hogy itt belenyúltak a klasszikus szövegbe. Itt bizony kártyaleolvasó van az orfeumi hölgynél, aki ezt a randevújára is magával viszi. A szereplők pedig hol Szép Ernő, hol Tasnádi István mondatait mondják, nagyon sok 2024-es szlenges fordulattal – amelyek közelítik az előadást egy mai kabaréhoz. Lesz, aki szeretni fogja, és lesz, aki berzenkedik majd. Ebből a szövegből átüt a darab eredeti kora és a mi időnk közötti távolság, de az azonosságokat is észleljük.
Aki előre tudja, hogy felháborítaná egy ilyen megoldás, az választhat mást, az Orlai Produkció hatalmas repertoárt játszik.
Az előadás egyik legjobb jelenete az ideális szerelmet kergető Cs. Pali svábhegyi titkos randevúja Lolával, a budai úriasszonnyal, aki vele ellentétben csak egy futó kalandra vágyik. Járó Zsuzsa egészen magától értetődővé teszi ezt az álláspontot és szerethetővé a karaktert, aki nem féltékeny és nem gyűlölködő. (Ennek ellenére elhisszük neki, hogy így is lehetne élni.) A szerző erre a vígjátéki jelenetre, amelyben a csábító és az elcsábított szerepe felcserélődik, még képes egy lapáttal rátenni: megérkezik a férj – Mészáros Máté – is, de ő sincs egyedül… Talán nem szükséges leírni, hogy a Járó Zsuzsa-Mészáros Máté kettős is nagyon bevált, őket nézve a közösen eltöltött évtizedeket is érezzük. (A Brooklyni mesé-ben is hasonló párost alkotnak, mellékesen azt is ajánlom.) Rajtuk kívül hálás feladatot kapott Schruff Milán, mint házibarát, akinek ez a Majmóczi új szín a palettáján, de nem panaszkodhat az Orfeum igazgatóját-műsorvezetőjét játszó Pataki Ferenc sem, aki szintén egy másik arcát mutathatja meg ebben a szerepében. Ullmann Mónika Hédi szerepében kiemelődött, Cs. Palihoz hasonlóan a folyamatosan az örök szerelemre vágyó kortalan díva – a lokál hangulat megteremtője.
Ez egy színészcentrikus, így egyben nézőbarát előadás is - az alkotói csapat tagjai - Antal-Fógel Adrienn (díszlettervező), Ignjatovic Kristina (jelmeztervező), Lőrinc Katalin (koreográfus), Monori András (zeneszerző) mind a színészeket támogatja, akiket jó nézni ezúttal is. Remélhetőleg élvezik is a játékot. (Ha ezt sem, akkor mit?) Mi ezt a játékörömöt láttuk rajtuk és örültünk mi is.
Ps.Aki az eredeti Lila ákác c. regényt, illetve később drámát nem ismerné, azoknak mondom: a történet még az I. világháború előtti korszakot idézi, 1919-ben jelent meg a regény, 1921-ben lett belőle dráma, de csak 1923-ban játszották először... - aki szeretné látni, hogy lehet száz évvel később visszatekinteni erre a rég letűnt aranykorra, az akár meg is nézheti Orlaiék előadását.
