Egy ideje szívesen nézek vígjátékként hirdetett előadásokat a kedvenc színházaimban. Ehhez szükségem van a számomra kedves társulatok iránti bizalmamra, hiszen túlságosan könnyű darabokra nem szívesen ülök be, mert általában nem kötnek le. Az ösztönös választásom ezúttal mégis jónak bizonyult. Legutóbb az Orlai Produkciós Iroda válási komédiaként meghatározott műfajú új bemutatóját láttam De kié lesz a kutya? címmel. Martin Rauhaus darabja a könnyednek szánt műfaj ellenére is pontosan azt adta, amiért rajongom a színházért: tartalmat, rengeteg házi feladatot, amit hazavihettem gondolkodásra, és cseppet sem kiszámítható, éppen ezért nagyon is életszerű végkifejletet.
Persze nem elég, hogy jó az alapanyag. A sikerhez kellett egy csodálatos alkotói közösség is. A nagy sikerű német filmvígjáték frissen mutatkozott be színpadon, Paczolay Béla rendezésében, fantasztikus színészek szereplésével.
A történet szerint Georg (Pataki Ferenc) és Doris (Szinetár Dóra) kényelemben, biztonságban és szeretetben felnevelte gyerekeit. Most, hogy ők elmentek egyetemre, hirtelen kiürült a ház, új életet lehetne kezdeni. Georg ezt egy másik, fiatal nővel képzeli el, Doris viszont kétségbeesetten ragaszkodik a dolgok rendbetételéhez, a terápiához. Kitör a harc, melynek szórakoztatóan emberi fordulataiba újabb és újabb szereplők kapcsolódnak be, és sohasem lehet tudni, honnan hallatszik majd a következő robbanás.
Több mint húsz év házasság után tehát a válásterápia jelenti a felek számára a megoldást. A terapeuta pedig Frau Bruhns, akit Péterfy Bori alakít a történetben. Ő talán az előadás legüdébb színfoltja. Végig sziporkázik, minden percét kiélvezi a szerepének. Hol objektív (bár a személyes véleményem szerint kissé részrehajló Doris felé), hol humoros, de a nézők bevonásakor igazán élő a játéka. Érdekes felmérések készülnek a közönséggel, döbbenetes statisztikák statisztái leszünk magunk is a pillanat törtrésze alatt. Persze kiszólásból is akad rengeteg, ezt hangos nevetéssel jutalmazza a nézőtér. Bori a szarkazmusnak a jóízű árnyalatát tudja hozni. Még akkor is egyszerre vicces és szerethető, amikor szúrkálódik, pedig én nem díjazom a szarkazmust alapvetően. Ez a darab –és különösen a terapeuta karaktere– viszont bőven elbírja. És bár szerepe szerint remek szakember, egy ponton az ő objektivitása és keménysége is megtörik.
Georg és Doris közben hol egymásért, hol egymás elengedéséért küzdenek. Végigveszik közös életük szép pillanatait és küzdelmeit. A végzetes sérelem, az a bizonyos harmadik viszont úgy tűnik, nem megbocsátható. Bíró Panna Dominika zseniálisan alakítja a fiatal nő ellenállhatatlan báját, a kapuzárási pánikoló férfiak legádázabb élő csapdáját. Az ősi dilemma elkerülhetetlen az életben. Tudható, hogy a fiatal nő és öregedő férfi kapcsolata tiszavirág életű lesz, hogy a szakadék áthidalhatatlan, hogy a vége keserű sérülés és hatalmas koppanás. Ez látható férfiszemmel is. A kérdés csak az, van-e annyi önuralom, hogy fejben játsszuk le a forgatókönyvet, vagy vakon belesétálunk és vásárra visszük a bőrünket, csak hogy egy kicsit élhessünk szenvedélyesen, aztán zuhanjunk a mélybe?
Ott maradnak aztán a szétdúlt házasságnak a romjai, egy tovatűnő fiatal élet, és az öregségre bezáródó kapuk, mentsvár nélkül. Azt persze mindenki maga dönti el, hogy a fegyelmezett kompromisszum és a lemondás útját választja, vagy azért a kis mézért, fellobbanó tűzért mindent feláldoz. Nehéz döntés, mert mindkettő áldozatot követel. Az élet ilyen.
Azért persze van választás, mindenki levonhatja a következtetést. Hőseink történetét figyelemmel kíséri egy baráti pár, Claudia (Cseh Judit) és Peter (Adorjáni Bálint) is. Az ő esetükben leginkább az emlékezetes, hogy mennyire átragad rájuk a másik pár problémája, a gyanú, a félelem, hogy ez velük is megtörténhet. És igazából bármelyikünkkel.
Az előadás tanulsága részben az, hogy soha ne érezzük magától értetődőnek a másikat az életünkben. Minden nap melózni kell egy kapcsolatért. Ha pedig jön egy elhajlás, nem biztos, hogy van visszaút, és a történet vége nem feltétlenül happy end. Újrakezdeni sosem késő. Mindig van út, és van esély a megújulásra!
Az előadás igazán emberközpontú, szeretettel teli, jól megmutatja az esendőségünket és hogy mennyire nem tökéletes egyikünk sem. De vajon egymás tökéletlenségeit meddig vagyunk képesek elviselni? És mi lesz a porckorongsérvvel? És meddig bírja mindezt a kutya?
Garantáltan gondolkodásra késztető és katartikus előadás. Egészen biztosan hat, és az sem kizárt, hogy erősebb érzelmi kitöréseket generál, ha magunkra ismerünk. Ez nem baj, mert azt jelzi: tudunk és akarunk még dolgozni a kapcsolatunkon…
