Akár évtizedekig is működőképesnek tűnhet egy házasság, de mi van, ha kiröppennek a gyerekek, és felrobban az idill? A De kié lesz a kutya? című előadásban ezen a ponton indul a két főszereplő, Doris és Georg „válási komédiája”. Szinetár Dórával és Pataki Ferenccel többek között arról beszélgettünk, hogy a fájdalom sem indokolja a gyűlöletet.
Paczolay Béla rendezésében Péterfy Bori, Cseh Judit, Adorjáni Bálint, Bíró Panna Dominika mellett önök figyelmeztetik a nézőket: nem szép dolog egy kisiklott kapcsolat, de sokkal rosszabb is lehet, ha nem vigyázunk. A színlap elárulja, hogy eredetileg film készült a történetből. Látták a német filmet?
Szinetár Dóra: Én végigszaladtam rajta. Nem akartam megnézni, csak kíváncsi voltam bizonyos dolgokra.
Pataki Ferenc: A filmben idősebb házaspárokat látunk, tehát a mi változatunkra ezt is át kellett konvertálni.
Olyan jól sikerült a konvertálás, hogy az elején szinte kínosan éreztem magam. Olyan volt, mintha leskelődnék vagy hallgatóznék egy valódi válás közben.
Pataki Ferenc: Ez jó, nem?
Nagyon is. Ám ha nekem fura volt nézni, akkor milyen lehet önöknek eljátszani ezeket a szituációkat?
Pataki Ferenc: Ráadásul pont egy 24 éves házasságban élek, mint Georg, akit játszom.
Szinetár Dóra: Te váltál már?
Pataki Ferenc: Nem, de számomra is érdekesek ezek a helyzetek. Hasonló problémák otthon is előkerülhetnek. Ez a nézőkre is igaz. Nem feltétlenül úgy, hogy magukra ismernek, de hazafelé talán elgondolkodnak azon, hogy a történet valamelyik szegmensében benne vannak-e. Lehet, hogy ők a válófélben lévő pár barátai, vagy épp egy biztos házasságban, kapcsolatban élnek, de ott is felmerülhetnek problémák. Szerintem biztos, hogy az előadás után ezekről beszélgetni fognak.
Szinetár Dóra: Ha nem is élték meg konkrétan egyik helyzetet sem a darabból, az valószínűleg megfordult már a fejükben, hogy a szituációba bármikor belekerülhetnének. Abban például biztos vagyok, hogy nagyon sok férfi eljátszik a gondolattal, mi lenne, ha dobbantana. És valószínűleg sok férfi eljut a gondolkodásban odáig, hogy annak ez lenne a vége, és talán ezért nem dobbant.
A nők nem játszadoznak ilyen gondolatokkal?
Szinetár Dóra: Ebben a darabban a férfi dobbant, nem a nő.
Pataki Ferenc: Ez a történet azt a tipikus helyzetet veszi elő, amelyben a férj dolgozik, ő a családfenntartó, a nő pedig lemondott a saját karrierjéről, és otthon maradt a gyerekekkel. Aztán a gyerekek felnőnek, és sok minden megváltozik.
Szinetár Dóra: Mindezt nagyon elegánsan mutatja be a német társadalomban, ahol ennek a már nem fiatal nőnek van diplomája, foglalkozása, vannak tervei és lehetőségei is.
Mi az értelme egy válásterápiának, illetve az erről szóló darabnak?
Szinetár Dóra: Nagyon sokat beszélgettünk arról, hogy mit is szeretnénk elmondani ezzel az előadással. Abban egyetértettünk, hogy jó lenne, ha bárki, aki kimegy a nézőtérről, azt fogalmazná meg magában, hogy normálisan is el lehet válni, de ennek megvan az útja. Kicsit olyan, mint a gyászfeldolgozás, ami nagyon fontos folyamat a pszichológiában. A kapcsolati gyászban is végig kell járni a szükséges stációkat, hogy a végén azt mondhassuk: köszönöm. A saját környezetemben is többen vannak, akik azzal magyarázzák, hogy évtizedek után is csak dühtől fröcsögve tudnak a másikkal kommunikálni, vagy egyáltalán nem beszélik meg egymással, amit a szakítás során átéltek és tettek. Ez a két ember a darabban tényleg mindent megtesz egymással, ami egy válás alatt ellenszenves lehet, de találnak megoldást.
Pataki Ferenc: Sőt, az átlagnál kicsit akciódúsabb is az ő folyamatuk.
Szinetár Dóra: És mégis el tudnak jutni arra a pontra, hogy azt mondják, köszönöm. Ez a fontos. És ez nálunk nagyon kevés embernek megy. Szerintem erre való a válásterápia.
Pataki Ferenc: Amikor a terapeuta felteszi a kérdéseit Georgnak és Dorisnak, akkor évek vagy évtizedek óta ki nem kimondott gondolataikról, érzéseikről kell beszélniük. Olyasmikről, hogy mikor voltak a legboldogabbak, miként ismerkedtek meg, mit láttak meg a másikban. Amikor ezeket megfogalmazzák, kiderül, hogy még sosem beszéltek róla, sose mondták el egymásnak.
Szinetár Dóra: Szerintem a darab legszebb mondata, amit a terapeutát csodálatosan alakító Péterfy Bori szegez a nézőknek. Arról beszél, hogy minimum nyolc-tíz évet járunk iskolába, egy diplomás több mint húsz évet tölt tanulással, de egyetlen percig sem tanulunk arról, hogyan kell egy másik emberrel együtt élni.
Arról se sokat, hogyan legyünk szülők.
Szinetár Dóra: Igen, az a következő lépés.
Pataki Ferenc: Jó esetben a szüleidtől lesheted el.
Szinetár Dóra: Igen, de ha mifelénk működik egy házasság, az vagy attól lehetséges, hogy mázlijuk van, és mindketten hoznak otthonról valami nagyon jó mintát, vagy azért, mert ők ketten hajlandóak és képesek egymással tanulni, anélkül, hogy közben nagyon sérülnének. Ez azért ritka.
Sokan azért nem csinálják tovább, mert úgy gondolják, hogy nem érdemes elviselni azokat a feszültségeket, fájdalmakat, kompromisszumokat, amikkel minden kapcsolat együtt jár.
Szinetár Dóra: Legutóbb egy nagyon kedves ismerősöm vált el pár hónap után, és sokaktól megkapta, hogy a könnyebb utat választotta. Üzenném mindenkinek, aki azt hiszi, hogy elválni könnyebb, hogy nagyon nem az. Sokan hajlamosak arra, hogy benne maradjanak valamiben, ami rossz ugyan, de legalább biztos.
Pataki Ferenc: Gyermekkoromban a szüleim ismerősei között láttam pár borzasztó és mégis tartós házasságot. Felnőtt fejjel is tapasztaltam hasonlót.
Szinetár Dóra: És hány bántalmazó kapcsolat van, ami évekig tart, mert a bántalmazott nem mer vagy nem tud belőle kilépni?
Pataki Ferenc: Sok ember inkább benne marad, pedig lépni kellene. Ha egy kapcsolatot le kell zárni, annak nyilván számtalan oka lehet, de a bántalmazás, erőszak esetén nincs más megoldás.
Szinetár Dóra: Erről eszembe jut egy „falvédő” szöveg. Valahogy úgy szól, hogy vannak mondatok, amelyeket el lehet felejteni, de nem lehet megbocsájtani. Egyszerűen van olyan állapot, ami után már nem lehet újrakezdeni, mert már sosem lesz az, amiről régen azt gondoltad, hogy a ti életetek.
Mit üzen ez a darab?
Pataki Ferenc: Sok kérdést hagy nyitva a nézőknek. Dóra említett egy erős üzenetet, ami arról szól, hogy akármi is történik, próbáljuk meg úgy intézni, hogy minél kevesebbet bántsuk feleslegesen egymást. Ez szerintem is nagyon fontos.
Szinetár Dóra: Nem tudom, hogy ez min múlik. Én is ismerek olyan, egyébként intelligens, okos embert, aki egy ilyen élethelyzetben nem tud intelligensen és okosan viselkedni. De nem vagyunk egyformák. Lehet, hogy az egyik belepusztul abba, amin a másik átlép. Most gondoltam bele például abba is, hogy a válófélben lévő pár barátainak karakterei ilyen szempontból nagyon nyugat-európaiak. Meghallgatnak, van véleményük, mellénk állnak, de nem hangoztatják, hogy szerintük kinek van igaza.
Jól gondolom, hogy ez a két ember veszekszik, kijelent kemény dolgokat, de mégsem pocskondiázzák egymást?
Pataki Ferenc: Alapvetően intelligens emberek.
Szinetár Dóra: Olyan, mintha olvastak volna Vekerdy Tamást. Ezt nyilván viccből mondom, arra gondolok, hogy az ember viselkedését nem azonosítják a személyiségével. Vekerdy mindig arról beszél, hogy a gyerek hülyeséget csinál, de nem hülye.
Pataki Ferenc: Pedig indulat van bennük, de lehet úgy is indulatot mutatni, hogy az ember nem próbálja megsemmisíteni a másikat.
Lehet, hogy ez a történet nemcsak egy házasságról szól, hanem bármiféle olyan helyzet kezeléséről, amelyben valakik nem értenek egyet? Arról, hogyan kellene élnünk?
Pataki Ferenc: Arról is.
Szinetár Dóra: Ki lehet mondani, hogy ebben az előadásban széles amplitúdón vannak az érzelmek és a történések, és közben mégis emberek maradnak a szereplők.Szerintem ott kezdődnek a bajok, amikor az emberek nem tisztelik saját magukat, ezért nem tisztelik a másikat sem. Lehet, hogy itt visszakanyarodtunk a bántalmazott gyerekkorra.
Átéltek ilyesmit?
Pataki Ferenc: Debreceni srác vagyok, nálunk volt otthon fenyítés. Mai szemmel ez furcsa, de akkor normális volt. Az iskolában még simán kaptunk körmöst vonalzóval. Ma már nyilván leszedném a tanár fejét, de akkor ezt elfogadtuk.
Szinetár Dóra: Te még kaptál körmöst? Nálunk azért ilyen nem volt. Az asztalt csapkodták a tanárok a vonalzóval, az is elég volt. Nehéz ügy, hogy az ember mit hoz magával a gyerekkorából. Abban biztosak lehetünk, hogy a csodálatosnak tűnő német társadalomban sem kimondottan Vekerdy Tamás elvei szerint nevelték a gyerekeket. Az viszont tény, hogy a német társadalom feldolgozta például a második világháborúval kapcsolatos történéseket, és közben megtanultak felelősséget vállalni. Ebből kifolyólag egészen máshogy élik meg a felnőttkorukat, mint mi, akik a saját történelmünk legkisebb részeit sem tudtuk még feldolgozni. Nem is nagyon beszélünk arról, hogy mit jelent tiszteletben tartani a másikat.
Dóra említette, hogy nem tanítják, hogyan kell kapcsolatban élni. Végül azért megtanulta, hogy lehet ezt jól csinálni?
Szinetár Dóra: Szerintem két-három évvel ezelőtt már éreztem, hogy jó nyomon vagyok, amikor azt mondhattam, hogy régóta élek boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatban. Ami tele volt borzasztóan nehéz szituációkkal, de van egy ember, akivel ezeket megoldottuk, akivel valóban bármin át tudunk menni. Visszamenőleg elkezdtem azt is megérteni, hogy mi vagy miért nem működött korábban.
Ferenc azok közé tartozik, akiknek sikerült hosszú kapcsolatot építeni. Mi a titka?
Pataki Ferenc: Szegeden találkoztunk a feleségemmel, 24 éve vagyunk házasok. Titok nincs, de kialakult köztünk egy nagyon jó együttműködés, harmónia.
Szinetár Dóra: Láttam Feri feleségét, beszélgettünk is párszor, egyértelmű, hogy ilyen társ mellett miért nem kell egy pasinak random ismerkednie ahhoz, hogy jól érezze magát. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy minden házasság azon menne tönkre, hogy a nők elhagyják magukat.
Vagy a férfiak.
Szinetár Dóra: Az is kiderül ebből a történetből, hogy – ahogy az anyukám (Hámori Ildikó színművész – a szerk.) szokta mondani – a házasság egy életen át tartó munka. A legcsodálatosabb munka, naponta élvezed a gyümölcsét, de dolgozni kell vele.
Ebben a darabban ezt spórolták meg a szereplők?
Pataki Ferenc: Van két ember, aki szerette egymást, de abba a hibába estek, hogy azt hitték, ez mindig elég lesz.
Szinetár Dóra: Egy ideig elég, de egy idő után valamit ezen kívül is föl kell mutatni. Most az összes feminista meg fog enni, mert munkának tényleg több mint elég, ha egy nő gyereket nevel, de attól, hogy viszi a háztartást, még nem biztos, hogy izgalmas marad a férje számára.
Pataki Ferenc: Ismerek olyan férfiakat, akiknek pont ez a fontos egy nőben: a családi béke, a nyugalom.
Szinetár Dóra: Példálózhatok az anyukámmal: 76 évesen is abszolút nő, mert neki ez fontos, mert tetszeni akar az apámnak, aki 92 éves. Én látom mindennap, hogy ez mit jelent. Nem arról van szó, hogy rommá festi magát – föl nem veszi a tűsarkút, már nem tudom, mióta, mert fáj benne a lába –, nem ilyen triviális hülyeségekről beszélek, hanem egy alap szándékról. Arról, hogy neki ez is fontos.
A Péterfy Bori játszotta terapeutáról még nem beszéltünk, pedig ő is központi szereplője a helyzetnek.
Pataki Ferenc: A darab elején kicsit még játékmesterként is megjelenik, hiszen kibeszél a közönséghez. Elmeséli a helyzetet, szituációba helyezi a nézőt, tájékoztatja őket arról, hogy mi is van. És egyszer csak felsorolja azokat a hibákat, amelyeket ő követett el.
Szinetár Dóra: Az őszinteség fontosságáról is ő, azaz Bori beszél. Ami számomra azt is jelenti, hogy fontos lenne, hogy az emberek próbálják meg saját magukat is megfejteni. Nekünk könnyebb, mert a szakmánk miatt állandóan fejtegetjük magunkat, de egy átlagember nem foglalkozik eleget azzal, hogy ő maga mit érez valójában.
Pataki Ferenc: Azzal se sokat, hogy mit érezhet a másik.
Szinetár Dóra: El kellene gondolkodni azon, hogy én jól vagyok-e. Jól érzem magam a bőrömben? Miért kelek föl minden reggel savanyú képpel? Hogyan lehetne ezen változtatni? Az embereknek saját magukat is el kéne vinni egy terápiára, utána jöhetne a párkapcsolati foglalkozás.
