Az Orlai produkció Hamis hang című előadására a különleges helyszínválasztás miatt kaptam fel a fejem. Az előadást ugyanis a Rumbach zsinagógában tűzték műsorra. Aztán elolvastam a színlapot, az is kellően titokzatosan került megfogalmazásra ahhoz, hogy feltétlenül kíváncsi legyek, mi lehet ez a történet, és miért a speciális helyszín.
A történet kezdetén H. P. Miller (Vasvári Csaba), a Genfi Szimfonikusok karmesterének öltözőjében járunk, aki mérhetetlenül dühös azért, mert egyik zenésze nem igazán úgy és azt teljesítette a színpadon, amit elvárt volna tőle. Annyit még megtudunk róla, hogy a koncert után sietne haza a feleségéhez, aki otthon várja. Karrierjében szintén szerencsésen alakulnak a dolgok, mert a Berlini Filharmonikusok vezető karmesteri állása várja.
Ám ekkor a semmiből betoppan az öltözőjébe egy titokzatos idegen. Egy férfi, bizonyos Leon Dinkel (Nagy Dániel Viktor), aki lerázhatatlannak tűnik, lassan és fokozatosan levakarhatatlanná válik. Kissé pimasz. Dedikálás, valamiféle személyes emlék, egy feledhetetlen éjszaka reményében érkezik a karmesterhez. Ajándékot is hoz neki. Miller eleinte türelmesen, intelligensen igyekszik hárítani a férfi közeledését és diszkréten tudatni vele, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy hosszasan eszmét cseréljenek. Dinkel látszólag újra és újra feladja. De aztán az ajtóból visszafordulva egyre érdekesebbeket mond. Egyre nyugtalanítóbbakat. Mindezt az elviselhetetlen fájdalom és feldolgozhatatlan szörnyűségek ismertetésének szintjéig folytatja. Addig a pontig, amíg Miller már nem lesz képes elzavarni őt. De vajon miket mond neki ez az idegen?
A kezdeti rajongás és kíváncsiság hamarosan válogatott szörnyűségek felsorolásába és részletezésébe csap át. Olyan mértékben kínzó és fájdalmas a szemünk láttára kibomló történet, ami már nem csak Miller, de a néző számára is lassan elviselhetetlenné válik. Itt értjük meg a helyszínválasztást is. Kettejük beszélgetése minden kezdeti tagadás, elodázás, szőnyeg alá seprés és struccpolitika ellenére a világháború borzalmas világába kalauzol minket. Annak is a legsötétebb bugyrában, a náci haláltáborok kegyetlen valóságában találjuk magunkat.
A történet mérnöki pontossággal felépített. Az elején fogalmunk sincs arról, ki lehet ez a két szereplő, és mi közük lehet egymáshoz a feltételezett rajongáson túl. Nem sokkal később pedig már a lassan kibomló és egyre fojtogatóbb borzalmak elmesélésének lehetünk tanúi. A nézőben ösztönösen felébred a tagadás védekező reakciója. A székbe kapaszkodva halljuk magunkban, hogy „az nem lehet, ez nem létezik, ilyen nincs, ez biztos tévedés”. Nem meglepő, hogy Miller első reakciói is ezek…
A két ember –akinek első ránézésre semmi köze nincs egymáshoz– sorsa nagyon is szorosan fonódik össze. Az előadás a kegyetlenség világán belül egy különösen szívszorító és döbbenetes történet bemutatásán keresztül teszi fel az egyetemes kérdéseket, melyekre még soha senki a történelemben nem tudott elfogadható válaszokat adni a múlt ismeretében.
Hordozzák-e, viszik-e tovább a fiúk az apák bűneit? Ki, miért és mennyiben vonható felelősségre a haláltáborok borzalmaiért? Létezhet-e bűnbocsánat bármilyen formában a történtekért? Miért lehetetlen még mindig a szembenézés és az elszámoltatás? Miért elfogadhatatlan mindennemű mentegetőzés? Miért vérlázítók az annak idején mégis elfogadott mondatok, miszerint: „Ha én nem teszem meg, megteszi más”, vagy „Nem volt más választásom”, vagy „Én nem tudtam, hogy…”?
Pedig feltehetjük akár azt a kérdést is, amit az előadás is feltesz: mi történik, ha fordul a kocka? Ha az üldözött kezébe kerül a fegyver? Létezhet-e kegyelem? Az életen át zajló, kitartó nyomozást és gyűjtögetést követő találkozás milyen kimeneteleket hozhat? Törvényszerű-e, hogy valaki, vagy mindenki megsemmisül egy ilyen találkozás következtében? A megsemmisülés fizikai, vagy lelki síkon elkerülhetetlen? Avagy mindenhogyan?
Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a sok-sok apró felmentés, felelősség-hárítás, hátat fordítás, szemet hunyás apránként járult hozzá és eredményezte a legborzalmasabb események bekövetkezését. Ami még ennél is szomorúbb, hogy napjainkban még mindig, (vagy már ismét?!) ezek a berögződések uralják a közbeszédet és a gondolkodást. A társadalmi-politikai folyamatokban és kommunikációban az állami média által napi szinten elfogadottá emelt demagógia áldásos hatásának köszönhetően még jobban beépül az emberek tudatába a felelősséghárítás, a mások hibáztatása, az ellenség-teremtés, az ideológiai alapú gyűlölet.
Elmondhatjuk, hogy nem csak a múlt feldolgozása nem történt meg, de a jelen és a formálódó jövő is mintha kezdené ismételni ugyanazokat a tüneteket, amik egy nagyon súlyos társadalmi betegséget jeleznek előre. Még nem késő változtatni, közbelépni. Megérteni, felfogni a történéseket és fellépni ellenük. Ez ma ugyanolyan fontos, mint anno lett volna. Nem szabad hagyni, hogy egy hamis hang ok legyen életek elvételére. És nem szabad hagyni, hogy a valódi igazságtalanság, a gyűlölet fészke ismét megmérgezze, ellehetetlenítse, vagy elvegye az életünket.
Didier Caron lélegzetelállítóan izgalmas alkotása Ujj Mészáros Károly rendezésében, Fekete Anna helyszínhez és történethez is remekül passzoló, kifinomult látványával, a Rumbach Zsinagógában katartikus szembenézés-élményt nyújt. Rendesen mellbe vágja a téma iránt érzékeny és fogékony nézőket. És minél több ember lesz fogékony az előadás üzenetének befogadására, annál nagyobb az esélye, hogy nem történik meg újra hasonló szörnyűség a történelemben. Éppen ezért fontos hírül vinni a Hamis hang létét és üzenetét. Ez most a mi felelősségünk.
