A rendező Göttinger Pál és a szerepeikben lubickoló színészek jól ráéreztek, hogy a társadalomban mellőzött, de még mindig tenni kész idős korosztály életérzése változatlan.
„Az én menyem mindennap megfőzi a leveskémet” – kérkedik Bocca Libero (Gálvölgyi János), amikor először találkozik a megszokott pihenőpadján kortársával, a 75 éves Luigi Lapagliával (Benedek Miklós). Amikor jobban összebarátkozik az először egymással vetekedő és morcoskodó két hasonsorsú férfi, Bocca kiböki, hogy ez a „leveske” bizony híg lötty.
Kiderül, hogy mindketten házastárs nélkül maradtak, a lakásukat feláldozták gyerekeik boldogulásáért, a fiatalok pedig cserébe magukhoz vették, pontosabban megtűrik őket lakótelepi otthonukban. Beszélgetéseikben előkerülnek a katonaélmények, a munkahelyi dicsőségek és persze a jelen nemzedék hiányosságai is, amelyekbe a „visszavonult” óvónő, Ambra (Egri Márta) szintén bekapcsolódik. Neki nincs családja, a macskája is csak egy kóbor jószág, akit rendszeresen etet.
A nő derűsebb és elfogadóbb személyiség. A feleslegességérzetet a két férfinál is felváltja a kis társaságukhoz tartozás élménye, és kései kalandvágy lép a csalódás helyébe amiatt, hogy nyugdíjaskoruk a korábbi reményeik helyett céltalanul telt éveket hozott. Ha nem látnánk, hogy a vonatjegyük a múlt században használt kartonlapocska, amit a kalauz lyukasztással érvényesített, akkor alig gyanakodnánk, hogy az olasz szerző, Aldo Nicolaj majdnem ötven éve írta a szelíd humorú, keserédes darabot.
