„Humor nélkül az élő ember is szétporlad” – állítja a művésznő, aki a Belvárosi Színház két nem vidám témájú bemutatójában, a María Luisában és A legenda házában is megnevetteti a nézőket. A közéleti kabaré szerinte az irányítottsága miatt fonnyadt el, a Rádiókabaréban nem lehet kimondani azt a szót, hogy Orbán, meg azt sem, hogy Viktor.
Életkoruk előrehaladtával a színésznők aggódnak, hogy jut-e majd nekik elég szerep, mivel a drámaírók inkább a fiatalabb karakterekre figyelnek. Minek szól, hogy most márciusban legalább hússzor játszik? A személyiségének, vagy ezt a szabadúszó létforma is befolyásolja, amit színészként az országban elsőként választott 1986-ban?
Akárminek köszönhetem, örülök neki. Kicsit sok, de ne panaszkodjon az ember. A feladat soha nem tud pont annyi lenni, amennyi éppen kellene. A szabadúszásnak voltak hátrányai, ezeket leginkább negyvenéves korom körül érzékeltem, amikor sok mindent eljátszhattam volna, de a színházakban mindenütt volt egy velem egykorú valaki, akit ki kellett szolgálni szerepekkel. Engem akkor hívtak, ha nagy bevételt akartak, és jött egy vígjáték. Ez nem baj, mert értek hozzá. Azért akkor sem kerültek el a drámai és nehéz szerepek, de nem mondhatom, hogy a Csehov- vagy a Shakespeare-összest eljátszottam.
Nem hiányolja a társulatot? A saját öltözőt?
Nem szeretem a társulati létet. Senkinek sem venném el a kedvét tőle, sokaknak fontos, és szükségük van rá, hogy akolmelegben legyenek. Szerintem borzasztó valahová kötelességből letenni a voksot. Úgy gondolom, társulat akkor alakul ki, amikor valamire szövetkezünk. Szeretem, ha mindig nyitva van a kalitka ajtaja. Jó a kölcsönöltöző is, csak legyen benne minden, aminek lennie kell. Az Orlai Produkcióval az országban mindenfelé visszük a darabokat. Gyakran előfordul, hogy a színházteremre marha nagy pénzeket költenek ott. Most mindenki kitalálhatja, hogy hol van az itt, és hol van az ott, az meg nagy kérdőjel, hogy én mégis ott vagyok. De néha föllazul a világ. Gyakran előfordul, hogy a puccos színházterem mellett az öltözőben nincs tükör, vagy ha van, akkor világítás nincs.
A María Luisában címszerepet játszik. A darab egy idős nőről szól, és arról, hogy a függetlenséggel a magányt választjuk. Mi mindent tudott bevinni az alakításba a saját tapasztalatából?
Nem lehet mást játszani, mint amit az ember maga megélt vagy látott. Azt észrevettem, hogy amikor az ember öregszik, ha egyedül van is, benépesíti maga körül a világot. Gyakran beszélget saját magával, és egy idő után nem csak saját magával. Azok a bizonyos lépcsőházi gondolatok változnak egyszemélyes beszélgetésekké, és már ott vannak a konyhában is. Elgondolom, hogy ezt kellett volna mondanom neki, és már mondom is, elpróbálom, mintha ott volna az illető. És ezzel elérkeztünk a színdarabhoz, amelyben a magányos María Luisa képzelt férfiakkal társalog.
A legenda házában a rajongói elől harminc éve eltűnt színésznőt játszik. A darabból végül valamiféle me too történet bontakozik ki, és a másik főszereplő egy kalitka.
Azért is különös bántalmazás ez, mert a színésznőnek a lelkét tépték ki, és az a legfájóbb. A színmű egyszerre jópofa és fájdalmas, sok témát érint és mindenkit felkavar.
Önt érte szexuális zaklatás a pályája során?
Nem éltem így meg, elfogadtam ezt a világot, de nem hagytam, hogy engem formáljanak. Ritkán környékeztek meg. Általában nem voltam gyenge. Ha valaki ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerül, akkor sebezhető állapotban van. Úgy fogtam fel, hogy a közeledő akar tőlem valamit, és ha én is, akkor az nem metoo. Ha meg én másként gondoltam, akkor hangosak voltak a nemeim, sok embert magamra haragítottam, de az nem érdekelt. Soha nem bántam meg, ha valakit okkal sértettem meg. Ha viszont rájöttem, hogy igazságtalanul jártam el, akkor igyekeztem bocsánatot kérni. Igen, volt, akibe belemartam. Marton Lászlóval például ütköztem, nem zaklatási ügyben. De amikor a halála előtt megtámadták, összetalálkoztam vele, és úgy éreztem, gyenge. Akkor volt hozzá néhány jó szavam.
Marton László miatt jött el a Vígszínházból?
Az igazi ok, hogy szabadúszó lény vagyok. De akkor valóban ő lett a színházigazgató. Nem kedveltem, és a fejembe vettem, hogy ezért bosszút fog állni, de ő minden erejével bizonyította, hogy ez nem igaz. Amikor kiléptem, dühös volt rám, behívott az irodájába, és azt mondta: ahogy most elintézted, hogy elmész, intézd el majd azt is, hogy visszajössz. Egyszer volt egy olyan pillanat, amikor azt gondoltam, visszamennék. Erre olyan igazgatósan reagált: „Te megtaláltad magad a szabadúszásban.” Persze, mert már nem volt helyem ott, már volt színésznője, és ezt diplomatikusan akarta közölni. Marhára örültem, mert igaza volt. Abban a pillanatban, hogy elszegődtem volna, azt hiszem, meghalok. Csiszár Imrével szerződtem például egyszer a Nemzeti Színházba, és egy órán belül beadtam a hivatalos felmondólevelemet. Csak annyi történt, hogy tíz lépés után visszanéztem rá, és láttam a járásán, hogy ő most azt gondolja: „Na, ezt letudtam.” Egyszer úgy volt, hogy elszerződöm Valló Péterhez a Radnótiba. De nem írtam alá semmit, rájöttem, hogy ha belépek, szomorú leszek. Nem való nekem a kötöttség, szeretem, hogy szabadon döntök.
Szinte kivétel nélkül független színházakban játszik. Mennyire ijesztő, hogy folyton ott lebeg a megszűnés fenyegetése? Lám, az Átriumot már kihúzták a lába alól.
Nincs bennem félelem, de tudom, nem lehet elég okos az ember. Volt időszak, amikor azt gondoltam, két lábon állok. Nem volt nagy láb, inkább pótkerék, de jött a Covid-járvány, és mindkettőt elkaszálta. Gondolkodtam már arról, mi lesz, ha már nem tudok játszani. Nem arra gondoltam, hogy nem kellek, hanem arra, hogy ha nem tudok majd. Talán elköltözöm a Balatonra, lett ott egy kis téliesített nyaralóm. Kiskertet fogok rendezgetni, nézem, hogyan nő a paradicsom. De nem. Az nem nekem való.
Az egykoron az RTL-en futó Heti Hetesből nem akart menekülni, amikor nyilvánvaló lett, hogy emiatt beskatulyázzák?
Ott mindig napi szerződést írtunk alá. A kalitkából akkor lehetett kimenni, amikor akartunk. Mivel nyitva volt az ajtaja, maradtam. Másrészt vannak lelki és emberi szempontok, amik miatt valahol kitartasz. Végül is úgy gondolom, bennem előbb halt meg az a műsor, mint ahogy kiléptem belőle. De a beskatulyázásom nem onnan ered. Világéletemben piszkáltam valakinek a csőrét. Sehová sem férek be igazán. Nincs olyan doboz, amiből ne lógna ki valamelyik testrészem. Istenem, de borzasztó lesz majd az a végső látvány!
Hogyan képes szomorú darabokban egykedvűen elmondani a szarkasztikus szöveget?
Nem gondolom magam humorosnak, de mondják, az vagyok. Nemrég egy kollégámmal mentünk parizert venni a kutyájának. Végig ott nevetett mellettem a sarki boltban, és azt mondta, állandóan velem fog vásárolni, mert ez szórakoztató. Nem tudom, mit csináltam, mert szerintem semmit. Parizert vettem. Szerintem így születtem. Ez eleinte kis csíra volt bennem, később kinyílt, aztán majd elhervad.
Miért fonnyadt el mára a közéleti kabaré?
Az irányítottsága miatt. A Rádiókabaréban még szerepelek olykor, de ott nem lehet kimondani azt a szót, hogy Orbán, meg azt sem, hogy Viktor, mert akkor nem azt a mondatot dobják ki, hiszen az úgy bonyolult lenne, hanem az egész tömböt. A műfaj lényege, hogy az erőset lehet kifigurázni. A gyengébe nem rúgunk bele. A jobboldal a csipkelődést sem tudja elviselni. A konzervativizmus humortalan, kőkemény, formálhatatlan. Én a demokratikus és liberális világ iránti vágyban nőttem fel, emiatt a változásban hiszek. Abban, hogy fáj ugyan, ha baszogatnak valamiért, de akkor talán rájövök, miben hibázom. Ha nem tud változni az ember, akkor előbb-utóbb eltörik. Humor nélkül szétporlad. Borzasztó, ami a világban történik. Zavaros az egész, sejtésem sincs, mi lesz. Azt tudom, hogy jövőre hová fogok szavazni, ha lehet még szavazni. Persze ez sem fix. Ki tudja, él-e még majd az az ember? Ki tudja, én élek-e még? A lehetőség él-e még?
