A hazájában és azon kívül is az egyik legtöbbet játszott drámaíró, Juan Mayorga legutóbb tavasszal, a MITEM alkalmából járt Budapesten, kilenc hónappal később, a napokban újra ellátogatott a fővárosba. Bár az apropót ugyanaz a darab, a María Luisa adta, a helyzet mégis egészen más volt.
Áprilisban a saját rendezésével, az ön által igazgatott Teatro de la Abadía María Luisa-előadásával érkezett a Nemzeti Színház MITEM fesztiváljára, ezúttal pedig a dráma magyar nyelvű bemutatójára az Orlai Produkcióhoz. Mikor izgult jobban?
Valójában egyik alkalommal sem izgultam. Mindkét esetben kíváncsiság volt bennem. A nézőtérre elvárások nélkül ülök be minden egyes alkalommal, akkor is, ha a saját darabom vendégjátékát vagy külföldi bemutatóját nézem. Megtiszteltetésnek érzem, hogy általam ismeretlen, teljesen más tapasztalattal rendelkező, más színházi konvenciókból építkező kollégák foglalkoznak a darabjaimmal, és őszintén lenyűgöz az odaadásuk.
A kíváncsiság alapvetően a színház iránti rajongásomból adódik, de az is nagyon érdekel, mit jelentenek a történeteim más országokban, más kultúrákban, vagy hogy egy új nyelv, annak a hangzása mit tesz hozzá a darabhoz. Soha nem vesz el belőle? Soha, legfeljebb a beszéddallam miatt a hangsúlyok máshova kerülnek. Tegnap este (az interjú a María Luisa bemutatójának másnapján készült – a szerk.) az előadás alatt folyamatosan azt éreztem, ez a darab jóval többet tud, jóval több van benne, mint amit a szerző beleírt. A rendező és a színészek olyan árnyalatokat is felfedeztek benne, amelyekről az írónak tudomása sem volt. És ez fantasztikus érzés.
Filozófiát és matematikát hallgatott, előbbiből doktorált, utóbbit több évig tanította középiskolában. Mit gondol, tetten érhető ez a két terület az ön darabjaiban?
A színház omnipotens jelenség, azaz mindenek fölött áll, következésképp minden élettapasztalatomat magába foglalja. Ilyen értelemben tehát a darabjaimban minden színházon kívüli és belüli esemény, élmény, hatás, ami engem ért, megtalálja a helyét. A matematika a precizitásról szól, arról, hogy a bonyolult valóságokat a lehető legkonkrétabban, legprecízebben és legtömörebben fogalmazzuk meg. Vegyük például az ellipszist: olyan definíciót kell rá megalkotni, ami az univerzum minden ellipszisére igaz, azokra is, amelyeket még soha nem láttunk. Az Encyclopedia Britannica a matematikát a rend, a struktúra és az összefüggések tudományaként határozza meg – és ez a színházra, azon belül a drámaírásra is tökéletesen érvényes. Az a színház, amit szeretek, ami rám hatással van, négy erő mentén működik: a cselekvés, az érzelem, a költészet és a gondolat. Ez a sorrend nem véletlen, és bár a gondolat csak a negyedik helyre került, de nagyon fontos, hogy a színház – ami ilyen értelemben filozófiai küldetést képvisel – gondolkodásra késztesse a nézőket, hogy a megfelelő kérdéseket tegyük fel, és azokra az író, az előadás alkotói és a közönség megpróbálja együtt megkeresni a választ.
Rendezősége pedig mintha a pedagógusi énjének a továbbélése lenne, hiszen a pontos magyarázatok megadása és a jó kérdések feltevése alapvető rendezői készségnek számítanak.
Azt hiszem, egy kicsit tényleg pedagógusi szemléletmóddal közelítek a színházhoz, amennyiben a munkában a tapasztalatokra építek és kérdéseket provokálok. Tanárként sem hittem, és rendezőként vagy színházigazgatóként sem hiszek a tekintélyelvű megközelítésben. Ahogy a tanításban, úgy a színházban is ellen kell állni a kísértésnek, hogy autoritásként tekintsünk magunkra, hogy a saját akaratunkat erőltessük a másikra. Egy jó mester vagy tanító nem tud minden választ, de előtte önmagunknak is fel merjük tenni a kérdéseinket, előtte nem kell szégyellni a kételyeinket, a hibáinkat.
A drámaírásból hogyan következett a rendezés?
Gyerekkorom óta rajongok a színházért. Tizenévesen azt éreztem, a színház tisztelettel tekint rám mint nézőre, és közös gondolkodásra hív. Kamaszként írogattam, aztán ez a hobbi két színházi élmény, két klasszikus, Az élet álom és a Doña Rosita, avagy a virágnyelv hatására komolyabbá vált, a próza és a vers helyébe új műfaj lépett. Drámaíró lettem, de mindig izgatott, hogyan születik az előadás, hogyan lesz a leírt szóból kimondott, és azt is éreztem, hogy tudnék segíteni a színészeknek. Érdekes egyébként, hogy a környezetemben általában fordított az út: rendezők, színészek kezdenek a színházi tapasztalataik bortokában drámát írni. Be-bejártam a próbákra, aztán 2012-ben vettem a bátorságot, hogy megrendezzem egy Ávilai Szent Terézről szóló darabomat. Azóta tízszer rendeztem, ebből hétszer a saját darabomat.
Amikor saját darabjait rendezi, gyakran kerül konfliktusba a rendező és az író énje?
Volt már rá alkalom, nem is egyszer! Hiszen a színházban az író az omnipotens, őelőtte van a fehér lap, amire bármit írhat, amihez csak kedve van. Vele szemben a rendező korlátok közé van szorítva, határait a fizikai és az anyagi lehetőségek húzzák meg. A színházban a szerző mindig az olvasót képviseli, a rendező a nézőt. Íróként nyugodtan elkezdhetem a jelenetet úgy, hogy a tengerparton sétálunk a holdfényben, és befejezhetem azzal, hogy a Holdra érünk. Hogy ezt a rendező hogyan oldja meg? Az már az ő dolga! Távolítson el belőle mindent, ami felesleges, de tartsa meg a gondolatiságot, és teremtse meg a költőiséget a színpadon! (Mosolyog.) Rendezőként egyébként épp ezek a lehetetlennek tűnő kihvások izgatnak a legjobban.
Nemrég színészként is kipróbálta magát.
Jaj, nem nevezném magam színésznek, annál nagyobb tiszteletben tartom a munkájukat! Egyébként a színészek is tudnak ellenállást mutatni a próbateremben, mert előfordul, hogy ők másképp értelmeznek valamit. De szerettem volna kipróbálni, milyen élmény színpadon állni, hogy vajon összeesem-e a nézők előtt. És be kell vallanom, nagyon izgalmas tapasztalás volt, már maga a hatezer szavas szöveg memorizálása is, ami egy álmatlanságról szóló férfi monológja. A téma egyébként nem véletlen, egy időben inszomniától szenvedtem.
És hogy ért véget az előadás?
Megtapsoltak.
Harmadik éve igazgatja a nemzetközileg talán legismertebb spanyol színházat, a madridi Teatro de la Abadíát. Mi ambicionálta a színházvezetésben?
Nem én kerestem a feladatot, hanem megtaláltak vele három évvel ezelőtt. Megtiszteltetésnek éreztem a felkérést, és ha röviden akarok válaszolni, azt mondom, hogy azért, mert színházat igazgatni a világ legjobb dolga. A színház számomra az emlékezet művészete, itt társadalmi, politikai és erkölcsi kérdéseket járhatunk körül. Ebben a pozícióban megvan az embernek az a luxusa is, hogy folyamatosan találkozzon művészekkel, alkotókkal találkozzon, megismerje őket, figyelemmel kísérje a munkájukat, és összehozzon egymással olyanokat, akik egyébként nem találkoznának. Azzal pedig, hogy nézők eljönnek hozzánk, lehetőséget adunk nekik arra, hogy ott fontos dolgok történjenek velük, bennük. Színházat vezetni kiváltság, mert a színház a találkozások helye, és most rajtam múlnak ezek a találkozások.
