Mezítláb élni

…nem illik, nem elegáns. Azt is mondják, hogy civilizált ember így nem tesz. És máshogy sem tesz, mert jól szocializált. Pedig nem ártana, ha merne tenni, mert lassan ebbe a sok nem illikben, nem merésben semmivé válik – “teljesen jól nevelten”. Neil Simon Mezítláb a parkban című vígjátékát lassan gyorsuló, ám annál idegtépőbb, a lenni, nem lenni határáig menő zakatolássá rendezte Kocsis Gergely a Belvárosi Színházban arról, hogy mennyire nem tudunk élni egymással, önmagunkkal, holott csak egy hajszálnál is vékonyabb “zokni” gátol ebben.

Ám ez a hajszálnál vékonyabb zokni maga az életünk – minden kényszeres tévképzetével együtt. Amely elkísér mindenhová, még egy New York-i tetőtéri lakásba, a frissen házasodtak fészkébe is. Ám ez a fészek a zöldre festett, hatalmas tetőtéri ablakával – ezt a zöld színt nem értem, mert annyira nem beszélget, harmonizál a többi díszletelemmel -, egy embernek is szűkös hálófülkéjével, fürdőszobájával már eleve igen zsúfolt, holott még teljesen üres (díszlet: Zöldy Z. Gergely).

Üres, mert a teret nem a bútorok, hanem önmagunk által, közösen, együtt lakhatnánk be, már ha tudnánk. És persze Neil Simon remekbe szabott, gyors ritmust diktáló dialógusai által. Mégsem tudnak elég gyorsan, a nekik szánt színpadi szituációkhoz mérten pörögni valamiért. Sokat gondolkodtam, de az okára nem tudtam magyarázatot találni, mert bármennyire is kézenfekvő: a szöveghúzás nem biztos, hogy segítene, az újrafordítás inkább.

Mert ez a vígjáték mégiscsak az üreséget, önmagunk mindentől kiüresedő és kiüresedett valóját veszi célba. Azt, amelytől minden megkeseredik, amitől oda az a vágyva vágyott, örökké negybetűsként kergetett boldogságunk. Pedig László Lili Corie-ja mindent megtesz, hogy a legkevesebből, vagy majdnem a legkevesebből megoldja a fészekrakás feladatát: egy hatodik emeleti, megmászhatatlan garzont bérel kettejüknek.

László Lili Corie-ja cseveg, csacsog, úszik – ha nem épp fuldoklik is már – a boldogságban a házassága első napjaiban, és ez a csacsogás az, ami hivatott lenne betölteni azt az űrt, amit még a közös, teljességgel be nem lakott életük jelent Paullal (Rohonyi Barnabás). Egyszerre cseng üresen, pótcselekvésként és láthatatlan kiáltásként ez a csicsergés: “szeretnék nagyon boldog lenni, de mutassa meg valaki, hogy azt hogyan is kell!”

Ez az kettőség színészt, nézőt és előadást próbáló, hisz tehetség legyen a talpán az, aki ezt az arányt, ennek az egyensúly játéknak a sajátosan változó dinamikáját el tudja találni.

És László Lili tehetségében, fiatal, élni akaró, a másik ölelésére, a másikkal közös boldogságra vágyó akarásában nincs hiány. És még valami: nem mindig a teljesen zökkenőmentes, pazarul levezényelt komédia az, amely a leghiánytalanabbul képes velünk, bennünk, nézőkben elérni a célját – azaz a felhőtlen szórakozást sem adják könnyen, és nem tét nélkül való.

Rohonyi Barnabás Paulja fiatal, kezdő ügyvédtanoncént próbálna lépést tartani feleségével a szárnyaló bolodogságkeresésében, s közbe megfelelni hivatása nagyon is racionálisan mérhető teljesítmény elvárásainak. Őrlődés ez is: a másiknak, “az élet racionalitásának” és a másikkal való szerelmes eggyéválásnak az egymást folyamatosan váltó igényei közti őrlődés.

Paulra nagy a jól szabott öltöny, nagy, mint az önmagával szemben támasztott elvárás. Játékában a szárnyalni akarás és a szárnyalni nem tudás feszül egymásnak, döcögteti ezt a szerepet. Őt nézve ez a döcögés, szárnyalni akarás és szárnyalni nem tudás átragad ránk is – és jól is van ez így, majd meglátod.

Epres Attila Victor Velascója azonban – Corie-ék felső szomszédja – és Kerekes Éva Mrs. Banksa , Corie anyja igazi erezd el a hajam felszabadultsággal rontanak be a fiatalok életébe, nappalijába, úgy, mint akik öreg rókaként már minden vélt vagy valós elvárásnak hátat akarnak, igyekeznek fordítani. Egymásra találásukban a kispolgáriság és a hippiség keveredik – csak győzd őket követni. Mint jóféle dél-amerikai, pikáns fűszer a játékuk: egy jól eltalált csipetnyi, amelynek napok múltán is érzed még az ízét.