A Covid óta tudatosan kevesebb színházi munkát vállal el Mészáros Máté, aki a Skorpió című előadás főszereplőjeként ezúttal egy milliárdos nagyvállalkozó bőrébe bújik. A Jászai Mari-díjas színművésszel legújabb szerepe kapcsán a hatalom útvesztőiről és férfiúi hiúságról, a színházcsinálás napos és árnyékos oldaláról, valamint arról is beszélgettünk, hogy ma már nincs tétje annak, ha valaki jó a színpadon.
Kerékgyártó István Skorpió című darabja a 2000 és 2025 közötti Magyarországon játszódik, és egy családi vállalkozás kulisszái mögé kalauzolja el a közönséget. Ahol az alapító és családfő, Király Ferenc még nem szeretné átadni a cégvezetést középkorú fiainak, akik viszont alig várják, hogy kezükbe kapják a hatalmat, és ennek eléréséhez minden lehetséges eszközt meg is ragadnak. Kérdés, kinek van igaza: az apának vagy a fiúknak? A kortárs magyar drámát Máté Gábor rendezésében mutatta be az Orlai Produkció 2023 decemberében a Belvárosi Színházban.
Minden embernek igaza van – vág bele a darab értelmezésébe Mészáros Máté. – Király Ferenc a saját oldaláról azt látja, hogy van egy hárommilliárdos cége, amit egyedül, a semmiből épített fel. És azt érzi, hogy a fiai, akik utána jönnek, mintha nem lennének olyan ügyesek, illetve ő maga sem szívesen akarja otthagyni a vezetői széket. Ezek mind érthető dolgok, attól függ, melyik oldalon állunk. Mi vagyunk a fiúk vagy mi vagyunk az apa? Van olyan, hogy az ember tudja, valamit csinálnia kell, de mégsem akarja.
Király Ferencnek mit jelent a saját cége?
Amikor az ember szegénysorban nő fel, nagyon sok megaláztatás éri, amik frusztrációt okoznak. Összegyűlik benne az akarat, hogy megmutassa másoknak, mire képes. És nem veszi észre, amikor ezt már nem kell tovább csinálnia, hisz bizonyított. De legbelül ő még mindig ugyanaz a kis szegény kisgyerek, akit kinevettek, mert nem volt az iskolában rendes cipője. De most lám, mennyi autó áll a garázsában! Szóval az ember nem veszi észre, hogy már nem kell tovább kompenzálnia.
Az is kérdés, Király Ferenc személyiségének mennyire lett része ez a vállalkozás.
Ha egy ilyen embertől elveszed azt, ami az ő identitásképző ereje, amivel bebizonyította, hogy okos, és milliomos lett belőle, akkor az életét veszed el.
Király Ferencet örökösei gyenge pontján, a férfiúi hiúságán fogják meg. Találkoztál ilyen palikkal?
Igen, és félek, én is ilyen leszek.
Tényleg?
Még csak negyvennyolc éves vagyok, de már ezt sem érzem. A harmincöt volt az utolsó, amit még igen. De most pont ugyanaz van bennem, mint harmincöt évesen, hogy ugyanúgy nézek ki, ugyanazt tudom, sőt kicsit többet. De kiderül, hogy már nem úgy nézek ki, már nem azt jelentem, nem is azt gondolják rólam a húszéves lányok, mint harmincöt éves koromban, inkább már csókolom van, mint szervusz. És félek, hogy tizenöt-húsz év múlva is ezt fogom érezni, hogy de én még csak harmincöt éves vagyok! És akkor még így sem fogok kinézni, mint most! Nagyon könnyű ezt elhinni, és a hatalom mindig vonzó. Akinek hatalma van, hatványozottan éli meg, hogy kell az embereknek, akár férfiként a nőknek. És azt még nehezebb elválasztani, mennyire a pénzem, a hatalmam vagy mennyire én kellek mint ember. Ezért még könnyebben elhiszed, hogy szeretnek.
Ha néhány szóval kéne jellemezni Király Ferencet, mik a legfontosabb tulajdonságai?
Okos. Kitartó. De az, hogy kitartó, jelentheti azt is, hogy makacs és csökönyös.
Attól függ, honnan nézed.
Jó lenne elkerülni, de az ember egy idő után rávakul a saját életére. És lesz egy pont, ahol már hülyeség lesz a korábban erénynek számító ragaszkodás. Az ember foggal-körömmel mászik ki a sárból, rátapos másra is azért, hogy éljen. De attól a pillanattól kezdve, amikor kint van, onnantól már ugyanez a viselkedés kegyetlen könyöklés lesz. Ám ő nem érzi a különbséget, és nem tud mást csinálni, mint valakinek a fejére lépve továbbmenni. Kell hozzá egy különös intelligencia, hogy az ember észrevegye: már elérte, amit akart.
Mennyire marad egyedül Király Ferenc? Hiszen a személyi titkára az egyetlen, aki látogatja.
Az ilyen embernek rengeteg ismerőse, barátja, nője van, az idejét nem mindig egyedül tölti. De oda, ahol ő van, nem nagyon lehet magával vinni senkit. Egyedül maradnak az ilyen emberek, mert kit tudsz magaddal vinni ebbe az őrületbe?
A mű arról is szól, hogy van, aki az előző rendszerben sikeres tudott lenni, ám az új világban már nem találja a helyét.
Az élet rövid, és túl kevés az időnk. De ahhoz túl sok, hogy ne változzon meg a világ körülöttünk. Van, amikor nagyot fordul, és egy bizonyos életkor után egyre nehezebb követni, így az ember inkább elkezd ahhoz ragaszkodni, amit ismer. Szerencsés adottságúak, akik képesek ötven körül vagy afölött is még változni, megújulni vagy azt mondani, hogy jó, most már nem úgy kell csinálni, mint amikor harmincéves voltam.
A darabot rendező Máté Gábor osztályfőnököd volt a Színművészetin. Ettől még különlegesebb lehetett vele a közös munka.
Valóban, és sokszor meglepett az instrukcióival. Olyan oldalukról világította meg a helyzeteket, amikre nem gondoltam. Pedig néha már azt hiszem, magamtól is sokat tudok egy szerepről. Van, hogy jobbat gondolok, mint a rendező, vagy csak én hiszem így, de hiába mondanak nekem bármit, azt érzem, nem jobb, mint ami az én fejemben van. És Gáborral végig az volt az élményem, hogy egész váratlanul elemzi a helyzeteket, meglep azzal, amit kér tőlem. Egy ekkora szerep esetében természetes, hogy kérdések vannak, meg a színész elbizonytalanodik. Egyszer csak azt hiszi, érti, aztán rájön, hogy egyáltalán nem. Gábor mindig nagyon nyitott volt azokra a problémákra, amiket fölvetettem, és partnerként kezelt. Megértette, mi a bajom, és hogy nem az időt akarom húzni. Nagy élmény volt, milyen jól lehetett együtt gondolkozni, vitatkozni. És ez egy kortárs darab, ami még a próbákon is alakult, ahova a szerző szintén bejárt, ami ritka.
A rendezők nem mindig szeretik, ha benn ül az író.
Igen, de egy idő után már nem zavartattuk magunkat. Bármilyen problémánk volt a szöveggel, mondtuk. Nem tudom, mennyire volt ez könnyű Kerékgyártónak, de állta a sarat, soha nem látszódott, hogy megsértődött volna, ha azt mondtuk valamire, hogy az nekünk nem tetszik, vagy ne így legyen. Nekem az egész munka nagy élmény volt Máté Gáborral. Nyilván az eltelt tizenvalahány évben vele is sok minden történt, külföldön is rendezett, és valahogy nyugodtabb lett. Pedig soha nem volt idegeskedő típus.
Milyen pluszt adott a munkában az, hogy Gábor főiskolás korod óta ismer?
Az első pillanattól kezdve van egy ismerős, megnyugtató érzés, hogy tudom, ki ő, és ő tudja, milyen vagyok, és mik a hibáim. De azt is, hogy jó színésznek tart, tehát bízik abban, hogy meg fogjuk csinálni. Ezek mélyen ott vannak, már lehet, hogy nem is veszi észre az ember. Olyan nyugodtság és bizalom van attól, hogy ismerjük egymást. De nemcsak vele, hanem Járó Zsuzsival, Schruff Milánnal, Pataki Ferivel. És a többiek, Ullmann Móni meg Csonka Bandi sem maradtak kívülállók. Nagyon jó próbafolyamat volt.
Elégedett vagy a saját alakításoddal?
Megöregedtem, már nem érdekel a saját játékom.
Valóban nem?
Azon a szinten igen, hogy tudom, most beletettem, amit kell, és az a kis közeg – elsősorban Gábor –, akikkel együtt dolgozunk, megdicsértek annyira, hogy tudjam, nem spóroltam le, nem lustálkodtam el semmit sem. Tudásom legjavát próbáltam adni, és sikerült is. Ilyen értelemben nem vagyok elégedetlen, akkor vagyok az, ha úgy érzem, valami oknál fogva nem…
…nem tettél meg mindent?
Igen, de azt már évek óta nem csinálom, mert annyira rossz érzés. Hajlamom van a lustaságra, és jó képességeim vannak rá, hogy megússzam dolgokat. De ez rosszabb, mint dolgozni. Az is borzasztó dolog, de már inkább csinálom, mert nem éri meg azt a rossz érzést, miközben ugyanúgy elfáradok. Akkor már inkább fáradjak el attól, hogy csináltam.
A párnaember című előadásban játszott alakításodra mondtad, hogy arra nagyon büszke vagy?
Igen, de az tizenöt éve volt.
Azóta már nem így látod?
Már nem így fogalmaznék egy aktuális szereppel kapcsolatban. De ma is azt gondolom, hogy az a dicséret, amit a színésznő húgom (Mészáros Sára – a szerk.) mondott akkor, különlegesen fontos volt. Ő, aki ért a színházhoz, észrevette, milyen eszköztelenül játszom, miközben testvérként nem ismerte fel a gesztusaimat, és ez nekem olyan dicséret volt, amit mindig el akar érni egy színész. Hogy egy szerepben annyira önazonos legyen, hogy úgy tűnjön, mintha nem csinálna semmit. Ami egyfajta definíciója is a tökéletes színjátszásnak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy tökéletesen játszottam A párnaemberben, csak azzal elégedett vagyok, és leszek, a halálos ágyamon is. Nagyon sok minden miatt jött ez össze, amiben benne van Dömötör Andris az instrukcióival vastagon és maga a darab. Sok tényező találkozott.
Ahogy telnek az évek, mennyire lesz egyre nehezebb a pálya?
Szerintem ma Magyarországon nincs olyan szakmai közeg, ahol bárminek is tétje lenne. Akár nagyon rossz is lehetnék, mégsem történik semmi. Vagy baromi jó, és akkor sem történik semmi. Ahogy másokkal sem, lehetnek bármilyenek. De az embernek lehet saját, belső tétje, bár ez inkább a kényelem, mert mint mondtam, jobban esik csinálni, mint azt az érzést feldolgozni, hogy csak megúsztam. De amúgy is nehezedik a dolog, mert fogy az energiám, és ezt először talán ennél, a Skorpióban játszott szerepemnél éreztem.
Nem meglepő, hogy elfáradsz, hisz rengeteget vagy színen, és nagyon sok szöveged is van.
Mostanában picit tudatosan, a Covid óta, nem csinálok annyi színházat. Forgattam sorozatokat, volt pénzem, időm, és már nem csináltam évi három bemutatót. Tudatosan nem akarok annyi előadást egy hónapban, meg annyi bemutatót egy évben. Most nagyon megéreztem, hogy ugyanaz az energiamennyiség már nem elég. Régen nem fáradtam el ennyire abban, amit csinálok.
És ez megijeszt?
Annyira nem. Ilyen értelemben igazolta a korábbi döntésemet, hogy nem akarok annyit dolgozni, mert már nem is bírom. Azon a színvonalon több erőt kell elégetnem, hogy ugyanott legyek, mint tíz évvel ezelőtt. De nem lehet megszokni, hogy este előadás van. Nem lehet megszokni, hogy kimész az emberek elé, és komolyan azt hiszed, nem hibázhatsz, mert ha most elrontod, meghalsz. És ezt nem lehet megszokni, és ez egyszer csak elkezdi fárasztani az embert. Hogy nincs vége, hogy ma is lesz előadás, meg holnap is, jövőre is, meg tíz év múlva is – nem tudom megszokni.
Vagyis mindmáig zavar.
A stresszt nem lehet megszokni. Fiatalon azt gondolod, oké, most előadás előtt egy kicsit izgulok, de olyan jó, meg pont ezt akartam csinálni. Aztán telnek az évek, és nem az lesz, hogy egyre nyugodtabban és magabiztosabban mész a színpadra. Nem tudsz hozzászokni ahhoz a stresszhez, hogy hétkor elkezdődik valami.
Néha jó lenne nem csinálni?
Az mindig jó volna, csak akkor mi mást csináljak? Meg valahogy azt érzem, ez hozzám tartozik.
Sokan érzik már úgy, hogy a színészet nem feltétlenül egy egész életre szól.
Mikor elkezdtem, az volt az ambícióm, hogy két nappal a halálom előtt még játszani akarok, legyen az kilencvenvalahány éves koromban is. Azt gondoltam, a színészet egy életre szól. Azért is, mert érsz, mint a bor, annál jobb leszel, minél hosszabban csinálod. Ebben nőttem fel. Az 1990 előtti Magyarországon, ahol egy színház inkább szigetnek számított, ahol mégis kinyílt a világ. Mert oda nem jutott el a cenzúra, és lehetett klasszikus darabokat játszani, mert azokba nem tudtak belekötni. Közben ezekben a nagy Shakespeare-művekben ugyanúgy benne volt az emberről mindaz, amit a 70-es, 80-as években is megéltek az emberek. Egy oázisnak tűnt a nagy szellemi sivatagban az, hogy egy teátrumban próbálhatsz egy darabot. De sokszor egy színház fekete falú, hogy elnyelje a fényt, és ne visszaverje, s mi mindmáig sötét termekbe megyünk be, sokszor le a föld alá, különböző pincékbe. Ám időközben kinyílt a világ, te meg még mindig azt elemezgeted, mit miért mond egy Shakespeare-szereplő, és mai fiatalként ezt már nem oázisnak, hanem bezártságként élheted meg. Lehet, hogy a mai pályakezdők azt érzik, becsuknák magukat abba, hogy csak színházi színészek legyenek, ezért akarnak forgatni, zenélni, énekelni, műsort vezetni. Ma már párhuzamosan sok mindent lehet együtt csinálni, és nem biztos, hogy színésznek lenni a legjobb.
Vajon mit jelent ma a színház?
Nem azt, mint régebben, és mi, színháziak nehezen dolgozzuk fel, hogy már nem olyan fontos. Mert nem a színész a fontos. Ha nem vagy a médiában, nem vagy fontos. Ha „csak” főszerepeket játszol egy előadásban, nem vagy fontos. Mert az emberek ma nem úgy mennek színházba, mint régen, amikor nem tudtak máshova menni. Régen a gyülekezési törvény megtiltotta, hogy az utcán húsznál többen összeverődjenek. Gyanús lett, és a rendőrök megjelentek, hogy maguk mit csinálnak, oszoljanak fel. Elmenni egy színházba mindig azt a hatalommal kibabráló, bizsergető érzést keltette az emberekben, hogy most beültünk oda hatszázan vagy nyolcvanan, és zsúfolásig megtöltöttük a teret. Nem volt baj, hogy húsz perc után eltűnt a levegő, meg izzadságszag volt, mert azt néztük élőben, hogy hú, ez átment a cenzúrán, hallottad azt a mondatot? Úristen, az Kádárról szólt! És azok a hősök, akik ott voltak a színpadon, utána a tévében verset mondtak, a szilveszteri műsorban meg Kálmán Gyuri állt, kezében egy pezsgős pohárral. Ma már nem ők a hősök, hanem reality műsorokban az átlagemberek.
Hogyan csinálja az ember tovább, ha van benne egy adag kiábrándultság? Hiszen bizonyos dolgokban hinni kell.
Hinni nagyon fontos. De nekem már egy jó próbafolyamat is elég, ami volt a Skorpióval. Ahol már fél tízkor itt voltam mindennap, pedig csak tíztől kezdődik a próba, ám én mindig előbb jöttem, és jól éreztem magam. Örültem, hogy ezzel az anyaggal foglalkozunk, és nem egy háború elől kell menekülnünk. És ha ez sincs, akkor vagyok dühös. Nem tudom, hosszabb távon milyen céljai lehetnek egy fiatal színésznek vagy egy középkorúnak, akár nekem. Hisz’ a mérvadó szakmai közeg megszűnt. Nincs érvényes megszólaló. Bárki bármit mond, mindig lesznek olyanok, akik megjegyzik, hogy ez meg mit dumál. Bizonyos szempontból nincs értelme ma színésznek lenni, de annyi mindennek nincs, mégis, csináljuk tovább.
Érezted már úgy, hogy szakmailag meg kell újulnod?
Teljesen megújulni nem, de azt éreztem, hogy annyi mindent tudok, és jólesik gyakorolni a szakmámat, mert tudom, hogy jó vagyok benne, de azt is, hogy fiatal vagyok, és még van erőm. Inspirálódom, ha fiatalabb kollégával találkozom, és még egy idősebbnek is meg akarok felelni, miközben van egy magabiztosságom a színpadon. Nem feltétlen érzem úgy, hogy maníros lennék, de abban a bizonyos gondolatban, hogy ne csináljak annyi színházat, a megújulás vágya is benne lehetett, mert túl sokat játszom egymás után, és nincs rálátásom arra, milyen vagyok, és kicsit unom magam a színpadon. Mintha ugyanazok lennének a gesztusaim, mintha ugyanazzal a hanghordozással beszélnék. Nyilván rajtam kívül esik, épp kapok-e olyan szerepet, ami rákényszerít arra, hogy újragondoljak bizonyos dolgokat. Azt is elkezdtem érezni, hogy ideje lenne visszavenni, hogy újra kiéhezzem rá, kreatívabb legyek, és ismét legyen erőm. Máté Gábor a már kialakuló manír jeleire is felhívta a figyelmemet, hosszabban ejtett magánhangzók esetében rám is szólt. És jó élmény volt, hogy valaki szól, mert egy idő után már nincs ilyen. Szóval, ha nem figyel oda az ember, nézd meg, mi történik vele! Visszautalva arra, hogy könnyebb vagy nehezebb: mire azt érzed, hogy már tudod csinálni, elkezdesz manírosodni. Talán azt nevezhetném egyfajta megújulásnak, hogy folyamatosan résen kell lennem.
Járó Zsuzsával is együtt játszotok a Skorpióban, ő osztálytársad volt a Színművészetin. Vele is meg tudjátok beszélni a szakmai dolgokat?
Van köztünk egy különös barátság és kollegialitás. Pont annyira ismer és szeret, amitől soha nem akarna bántani. Annyira meg ért a színházhoz, hogy megmondja, amit gondol. Az emberek valamiért nem merik elmondani másoknak a véleményüket, mert vagy túlságosan szeretik, vagy nem szeretik eléggé, vagy nem értenek hozzá, csak rajonganak, és akkor csak dicsérni tudják. A színésznek kell a dicséret meg a rajongás, de muszáj, hogy azt érezze, egy hideg, tiszta fej mond neki valamit. És ha ő mondja, hogy valami jó, akkor meg lehet nyugodni. Jó lenne Zsuzsival, közvetlen színpadi partnerekként, többet együtt dolgozni!
Ennek biztosan nagyon sok néző is örülne. Mennyire vagy szakmailag elégedett azzal, ami már mögötted van?
Már nem tudom, mit jelent szakmailag sikeresnek lenni. Azt látom, hogy szeretnek velem dolgozni. A filmezés sokáig nem volt az életem része. Most se nagyon, de legalább már tudok mutogatni egy-két dolgot, hogy ebben sokat vagyok, nézd meg. A zenés színház még hiányzik, azért dolgoztam nagy örömmel a Szegedi Szabadtérin (Amos Hart szerepében volt látható a Chicago című musicalben, valamint a dzsinn és az udvari főenunuch kettős szerepében az Ezeregy éjszaka című produkcióban – a szerk.). De még nem játszottam Csehov-főhőst, csak egyszer, egy pici szerepet. Ványa bácsi még most is lehetnék! Szóval az jó lenne, meg a nagy Shakespeare is, mondjuk egy Falstaff.
És ha nem olyan szerepet adnál magadnak, ami könnyen eszébe jut rólad másoknak, mi volna az?
Szerintem jól állna nekem Molnár Ferenc Sipos Lajosa Az üvegcipőben!
Olyan szerepek kellenének, amikbe beletehetem azt, amit tudok a világról. És kevés ilyen van. Olyanok igen, amikkel sikeresek lehetünk, meg amiket az ország minden pontjára el lehet vinni. Szeretek magánszínházban dolgozni, az Orlai Produkció előadásaiban benne lenni és közönségdarabokban játszani. A Skorpió főszerepét tudom, hogy Orlai Tibornak is köszönhetem. De műfajilag mégsem lehet itt olyan széles a paletta. S bár színészként sok mindenre lenne szüksége egy embernek, ezt most már egy helyen megkapni nem lehet. Nagy élmény volt Szombathelyen Az eltört korsót játszani, és Tárnoki Márk rendezővel dolgozni. Ilyenek azért lehetnének sűrűbben. Közben meg a Skorpió Király Ference mégiscsak egy különös szerep, ahol ugrálni kell az időben, egyik jelenetből a másikba. Hogy mennyire élek ezzel a lehetőséggel, az egy dolog, talán inkább igen, mint sem. Engem az érdekel, ami a Skorpió-próbákon is volt, hogy bemegyek, dolgozom, és szellemileg izgat, ami ott történik. Ezzel a rendezővel, ezzel a kollégával, ezzel a szöveggel. És azt szeretném, hogy ez mindig így legyen, bár ez sajnos egyre ritkábban van így.
De azért próbálsz megelégedni azzal, amit hoz az élet.
Igen, ugyanakkor telefonon beszélgetünk kollégáimmal, régi barátokkal, akik elsírják magukat, hogy Máté, nincs pénzem, miközben dolgozunk. Rettegned kell, hogy a kutyáid ne egyenek meg semmit, miközben az enyéim labradorok, vagyis mindent fölfalnak. Ha lenyelnek valamit, ötvenezer forint az injekció. Vagy itt a kocsi. Nekimentem valaminek, kicsit összetört, atyaég, mennyibe fog ez kerülni? És talán hó végére nem fogy el a pénzed. Szabadúszó vagyok, ezért össze-vissza jönnek a bevételek. Hú, mennyit kerestem most hirtelen, gondolom, mikor jön egy nagyobb összeg, majd rájövök, hogy három hónapig semmi bevételem nem lesz, tehát ha azt elosztom, az már nem is olyan sok. Nehéz megfogni az embernek, amikor van, hogy majd később nem lesz. Végül is nem panaszkodom. Van egy kerti szék, amin ott ülhetek, fröccsel a kezemben…
