Fenti tétel vagy igaz, vagy nem, mi mindenesetre onnan tudjuk, hogy amikor a Bodor Johanna hasonló című regényéből készült dráma, a Nem baj, majd megértem során egyszer csak feltűnik Gyabronka József és Kerekes Éva a diktátor házaspár szerepében, ünnepi élőkép, össznépi állami hepaj, a diktátor házaspár vonul, és Bodor Johanna mint növendék balerina ott áll a tömegben, kiragyog belőle, Ceauşescu megfogja a tüllszoknyáját, és ekkor üt be a drámai felismerés. A finom, szép anyag, a vágyak netovábbjaként tekintett tütü nejlon, ócska műanyag, rossz a tapintása. Ceauşescu márpedig nem így képzelte.
De szerencsére azért a Nem baj, majd megértem nem csak a borzasztó nevű, borzasztó életű diktátorról szól, bár nem lehet a személyes sorsokat, a nyolcvanas évek Romániájának, Bukarestjének történelmi hátterét és egyéni sorstragédiáit leválasztani róla. Ahogy nem lehet a szerzővel azonos nevű Johannáét sem, aki ekkor cseperedik gyerekből felnőtté, ekkor lesz szerelmes, ekkor szembesül azzal − mert a szülei szembesítik −, hogy máshol, másutt is van élet, jobb, szabadabb, még ha annyira nem is szabad, de Ceauşescu Romániájánál mindenképp szabadabb. Viszont hogy odáig eljusson, vagyis hogy szülei eljussanak, az egyrészt több év, másrészt neki ezért óriási áldozatot kell hoznia. Hozzá kell mennie egy magyar állampolgárhoz, névházasságot kötnie, mert így családegyesítés címén néhány év múlva találkozhatnak. Ő tulajdonképpen szó nélkül, gondolkodás nélkül megteszi ezt a szüleinek, akiket feltétel nélkül szeret, és akik egyébként nemcsak véd- és dacszövetségben, de egymás iránti szerelemben és rajongásban élik az életüket, amelyből ő egy kicsit ki is van rekesztve.
Ari-Nagy Barbara és a rendező Szikszai Rémusz közösen jegyzik a darabot, amelynek szövege, dramaturgiája alapján azt mondhatjuk, a sors is színpadra teremtette, miközben eredetije regény, de pont azok a csomópontok lettek kiemelve, amelyek alapján kiválóan összeáll egy darab, felsejlik egy sors, egy család élete, egy korszak nyomorúsága.
Bánfalvi Eszter teljesen átmossa magán Johanna szerepét, a lányt, aki kemény munkával próbál iskolának, balettintézetnek, szerelmének, később a férfiaknak, a rezsimnek, de leginkább szüleinek megfelelni; egyetlen dolgot felejt el, ami pedig ebben a korban kardinális lenne: lázadni. Vagyis az ő lázadása kicsit későn, már felnőttként jön el, amikor elkezd, már feleségként (a névházasságban) féktelenül pasizni, iszogatni, bulizni, hagyja magát mindenféle ilyen-olyan társaságba keveredni, mintha hirtelen rájönne, eddig mi maradt ki az életéből a rendes, szerető család és a kőkemény fegyelmet tartó balettintézet mellett. Ám ahogy az lenni szokott, ebben a sodrásban sem válik önmagává, itt sem találja meg, ki is az igazi Johanna. Sőt, ha lehet, még jobban elveszíti. Persze csoda ez, szülőktől távol, a szerelmét beáldozva, a hivatását feladva? (Nem fogadja el a szerződést az Operaházba, helyette a sokkal alacsonyabb presztízsű Operettbe megy.)
Szóval a végén már azt se tudja, ki ő, feleség, kényszerfeleség, elhagyott vagy elhagyó szerelmes, szerető vagy épp egyik ágyról a másikra szálló kiüresedett lény, akinek már minden mindegy, olyannyira, hogy ezt még csak észre se veszi. Miközben szülei élnek, mint Marci hevesen, apját már két éve kamugyógykezelik egy budapesti kórházban, hogy ne kelljen Romániába hazamennie.
És a szerető, összetartó, melegséget és értékrendet adó családban (az apa Bodor Pál, aki Diurnus álnéven publikál a Magyar Nemzetben), amelynek egyébként sokat köszönhet, egyszer csak elhangzik egy kegyetlen mondat, amely a színpadon is arcul üt, nemhogy az életben: az anyák és apák szövetsége olyan erősl hogy a legjobb gyermek is csak statiszta lehet benne. Ezt a kegyetlen, sok rossz vagy nem is rossz házasságra egyébként nem érvényes mondatot Kerekes Éva olyan bájosan, mosolyogva, olyan édesen ejti ki a száján, a rá jellemző szinte erotikus töltéssel, hogy annál jobban kiütközik a szakadék tartalom és forma között. Valószínűleg ez a darab kulcsmondata, ennek a meglátása, felismerése és az ezzel való munka, hogy akkor innen építsük tovább magunkat és helyünket a világban.
Kerekes Éva kiválóan adja vissza a hol szigorú, hol bűbájos anyát, aki bár szereti gyermekét, kiélezett helyzetben (Magyarországon maradni a férje mellett, vagy a diktatórikus, nélkülöző Romániában a lányát segíteni az érettségit megelőző évben) a férjét választja. Gyabronka József a meghasonlott, megtörött, ám azért az utolsó pillanatig fennmaradni, boldogulni próbáló figurát, Ötvös András az igaz szerelmest, a névházasságra vállalkozó férjet és a televízióbemondót, aki próbálja elterelni a figyelmet a feketénél is feketébb rezsim valóságáról, valamint a megszemélyesített lehallgatókészüléket, az előadás azonban Bánfalvi Eszter vállán nyugszik, aki szerencsére csak Johannaként törik bele az életbe, Bánfalvi Eszterként a szerepbe nem.
Tágabb kontextusba helyezve az egyéni, a családi drámán túl egy ország élt így, egy ország lakóinak kellett ilyen vagy olyan, jó-rossz döntéseket hozniuk, amivel mindenképp veszteség termelődött, és még távolról sem tartunk ott, hogy a közelmúltat egyéni sorsainkban, akár itt, akár ott, akár csak a környezetünkben élők tragédiáját átélve vagy személelve megszabadulhatnánk attól a ballaszttól, amit ez egy, illetve két országnak, azok társadalmainak jelent. Együtt kell élni vele, és hosszú még az az idő, amikor már történelemként tekinthetünk a korra és azokra, akiknek az ebben élés sorsa jutott osztályrészül.
Az Orlai Produkció megint csak egy súlyos drámát vett elő, amely nem hagyja, hogy ne gondoljuk tovább a benne szereplők sorsát, ami így vagy úgy a mi sorsunk is.
