Schruff Milán imádja az igaz történet alapján készült filmeket, sorozatokat, regényeket, drámákat: az „igaz történet” kitétel miatt erősebben kötődik a sztorihoz, az „alapján” pedig a valóságtól elrugaszkodva izgalmas játékra hívja. Ő maga is játszott egy ilyenben, az Orlai Produkció Second Life, avagy Kétéletem című előadásban, amely az eSzínházon 2025. október 22-től október 27-ig látható.
A Second Life, avagy Kétéletem gyerekkori történetekkel kezdődik. A tiéd egy levélről szól, amelyet te írtál Jim Carrey-nek, és a filmszínészi karriert illetően kértél tőle szakmai tanácsot. Miért pont ő volt a címzett?
A ’90-es évekről beszélünk, amikor Jim Carrey hatalmas sztár volt. 11-12 éves voltam, amikor berobbant az Ace Venturával, aztán gyorsan következett A maszk, a Dumb és Dumber. Ezek a filmek mind nagyot mentek a mozikban, sőt a mai napig idézünk belőlük barátokkal, kollégákkal. Ma már azt mondom, sok volt, amit csinált, de mivel előtte én még olyat nem láttam, és elképesztően viccesnek találtam, úgyhogy nem egyszerűen a kedvencem, hanem egyenesen a példaképem lett. Mozimagazinokat, tévéújságokat, Bravo magazint vettem, kivágtam belőlük a fotókat, gyűjtöttem a róla szóló cikkeket, sőt még az ismerősöket is megkértem, hogy ha esetleg valahol szembe jön velük valami Jim Carrey-ről, tegyék el nekem. Egyébként a mai napig megvan ez a teleragasztott kockás spirálfüzet.
Ma mit gondolsz arról a fajta komikumról és színészi eszköztárról?
Ami a ’90-es években virtuóznak számított, az ma már nem működik, véleményem szerint. És nemcsak annak a fajta humornak járt le az ideje, hanem annak a túlzott dominanciának is, amiről nem tudom, hogy belőle fakadt, vagy az is csak egy felvett vagy rá osztott szerep volt, mindenesetre minden filmje róla szólt, a magamutogatásról, arról, hogy ő mennyire sok tud lenni. Mellette más nem nagyon rúghatott labdába sem a forgatókönyvben, sem a vásznon. Persze, színészileg változott ő is azóta, de a rajongásom elmúlt, meg nyilván más szemmel is nézem őt.
Számodra a drámai szerepeiben hiteles tudott lenni?
Sokan nem osztják a véleményemet, de szerintem azokban filmekben sem sikerült leszedni az arcáról azt a bizonyos a valamit, amitől ő lett Jim Carrey, a komikus. Az Ember a Holdon-ban nem Andy Kaufmann-t láttam benne, hanem Jim Carrey-t. A 23-as szám-ban tetszett, de igazán csak egy drámában láttam jónak, az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmben.
Azt hiszem, az ő példája mutatja, hogy az erős karakteresség egyszerre lehet áldás és átok: az tette világsztárrá, később viszont nem tudott kilépni belőle. Nézd meg a Dumb és Dumberből Jeff Daniels-t, aki drámai vonalról érkezett és aztán oda is tért vissza: tartott tőle, hogy vajon megállja-e majd a helyét, de simán felvette a versenyt Jim Carrey-vel. A ’90-es években nekem Carrey volt az isten, ma viszont már sokkal többre tartom a Daniels-féle színészeket.
Sok ilyen történeted volt, amit a 2018-as próbafolyamatban bedobtál a közösbe?
Rengeteg, és épp ez volt a nagy feladat Dömötör Andrásnak, Deés Enikőnek és Benedek Albertnek, hogy úgy válogassanak belőlük, hogy kialakulhasson a Second Life, azaz a „mi lett volna, ha” struktúrája. Hogy úgy alakítsák és gondolják tovább ezeket az valóban megtörtént élethelyzeteket, hogy létrejöhessen egy olyan fikció, amelyben például Mészáros Mátéval és Ötvös Andrissal összefonódik az életünk Székesfehérváron. Merthogy bár mindhárman fehérváriak vagyunk, de ott soha nem találkoztunk.
Egyébként a Jim Carrey-vonalat is továbbfűztük, csak épp nem került bele az előadásba. Volt például egy olyan elképzelés, hogy később bekerülök egy elmegyógyintézetbe, ő pedig meglátogat, mert valahogy mégis megkapta a levelemet. Meg egy olyan is, ami abból indult ki, hogy válaszolt a levélre, és segített elindítani a hollywoodi karrieremet. Annak egyébként az lett a vége, hogy egy gyerekként tönkrement, kiégett Macaulay Culkinként végzem, és bekerülök a pszichiátriára.
Te egyébként mennyire szoktál eljátszani a feltételes móddal?
Semennyire, teljesen realista vagyok. Elfogadom azt, ami van, és soha nem gondolkodom azon, „mi lett volna, ha”. Nem csinálnék vissza semmit, nem döntenék másképp, mert az események oksági láncában végül mindennek megvan a maga helye. Színházilag viszont izgalmas ötletnek tartottam és tartom ma is.
Azt gondolom, egy ilyen próbafolyamat egész másképp zajlik, mint egy olyan, amikor kész darabból dolgoztok.
Teljesen más volt, egy kicsit úgy is működött, mintha egy pszichológusnál lettünk volna. Bár régóta ismertük egymást, és nem ez volt az első közös munkánk, mégis izgalmas és felfedezésekkel teli próbaidőszak volt.
És milyen volt az előadást játszani? Változott a hat év alatt, amíg repertoáron volt?
Nem volt benne változás, nem került be új jelenet, nem kapott benne helyet improvizáció. Egy idő után már épp emiatt nem esett igazán jól játszani, hiszen egy 2018-as állapotot őrzött meg rólunk, amelyen lassan vagy gyorsan, de mindannyian túlléptünk. Mivel rólunk szólt, nehéz volt úgy kezelni, mint egy bármilyen színdarabot, és egyre több idő kellett az előadás előtti ráhangolódásra. Nem beszélve arról, hogy Patrícia és Andris egyeztetése is egyre nehézkesebb lett (Kovács Patrícia és Ötvös András időközben a Vígszínházba szerződtek – a szerk.), emiatt ritkábban került műsorra a produkció, tehát minden alkalom egy kicsit halálugrás is volt.
És hogyan engedted el?
Sajnáltam, mert jó előadásnak tartottam, de épp az előbb említett dolgok miatt egy picit meg is könnyebbültem. De szerencsére készült belőle felvétel a Covid idején, mint ahogy az ugyanilyen módszerrel felépített Határátlépésekből is. És mindkettőről az a visszajelzés jött, hogy működik streamen is.
Bár nem szereted a feltételes módot, de mégis: most kinek írnál levelet, akár egy teljesen más kérdéssel?
Azt hiszem, senkinek. Az viszont megfordult a fejemben, hogy ha valami véletlen folytán mégis találkoznék Jim Carrey-vel, elmondanám neki, milyen hatással volt rám, az életem alakulására, hogy gyerekként írtam neki egy levelet, az ügynöksége küldött válaszként egy dedikált fotót, és ez a sztori még egy előadásba is bekerült.
Bár ha belegondolok, ez a találkozás szinte megtörtént, hiszen ahogy sokaknak, úgy a szinkron miatt hangban nekem is Kerekes Józsi jelentette és jelenti Jim Carrey-t.
Korábban személyesen nem ismertem őt, de úgy alakult, hogy ott voltam az 50. születésnapján a Vígszínházban. Annyit mondott csak, hogy „szia, Milán”, én pedig teljesen lefagytam. Kellett pár pillanat, míg feldolgozta az agyam a helyzetet. Úgyhogy kicsiben, de nem kisebb hatással, mintha Jim Carrey-vel történt volna, de tulajdonképp ez a találkozás megvolt.
az interjút készítette: Papp Tímea
forrás: SzínházOnline
