Beremend és Szentendre után a Jurányi házban szeptember 12-én hivatalosan is bemutatják Halász Rita Mély levegő című regényéből készült előadást. A főszereplő, Vera bántalmazását, válását, útkeresését, anyai nehézségeit szintén bemutató mű egyben Pálos Hanna első monodrámája is, aminek rendezője ő maga és alkotótársai, Zsigó Anna dramaturg, Keresztesova Veronika látványtervező és Csizmás András zenész. A sokszínű szerepeiről ismert színésznővel beszélgettünk az anyaságról, a Katona József Színházról és a társulati létről, valamint a színészi generációváltásról is.
A felkészülés során tapasztaltam, hogy nem nagyon vagy aktív a közösségi oldalaidon. A színpadon kívül se vagy az a „magamutogató” típus?
A közösségi médiának számtalan előnye van, sokan biztos nagy hasznát veszik, de nem nekem találták ki. Az én egóm nem viselkedik jól az online térben, másrészt az agyam sem tud mit kezdeni azzal a rengeteg információval, ami egy pillanat alatt megrohamozza. Szeretem, hogy a nézők nem tudnak rólam semmit, amikor belépnek a színházba. Különböző szerepeken keresztül vallok magamról, ezen túl semmit sem tartok olyan nagyon érdekesnek magammal kapcsolatban, amit meg kéne osztanom a nagyvilággal; arra ott vannak a barátaim.
De a jelen világban nem nehezebb enélkül előrébb jutni? Nem vált-e a social media az előadóművészetek kötelező tartozékává?
Van bennem egy nagy adag büszkeség, vagy hiúság… Nem tudom, hogy ez pozitív vagy negatív, de hiszek abban, hogy amelyik munka meg akar, az meg is fog találni engem, enélkül is! Rengeteg időt és energiát követel a virtuális élet, annak a folyamatos mutatása, hogy ‘tessék itt vagyok’! Ez nem vonz. Van elég színházi karakterem, akiket ápolhatok, etethetek, nem hiányzik az online énem.
És most egy nagyon fontos karakter lépett az életedbe első monodrámádban, Vera személyében. A tavalyi évadban bemutatott Médeia a női lét sokrétűsége tekintetében színészileg előszobája volt a Mély levegő-nek?
Lépcsőfok volt ez a Mély levegő előtt, de nincs összefüggés a kettő között! Persze, női történet mindkettő… de hát nő vagyok! Ha férfi lennék, valószínűleg Krusovszky Dénes- vagy Knausgård-estem lenne. Médeia megformálása fordulópont volt a pályámon. Akkor játszottam először ilyen jellegű főszerepet, ahol az egész előadás ritmusa és hangvétele az én vállamon van. Persze, odaadó, nagyszerű partnereim vannak abban is, de lényegében hozzám viszonyulva tudják ők is a szerepüket alakítani. Az, hogy Bagossy Júlia rendezőként bízott bennem a szereposztásnál, feltöltött bátorsággal, és az előadás visszhangja megnyugtatott: jó, akkor ez így működik, amit jelentek!
Mikor találkoztál először a regénnyel?
Talán a második karantén alatt olvastam először. Úgy éreztem, mintha Halász Rita ezt nekem írta volna. Ez egy feldolgozástörténet, egy nagyon nehéz kapcsolatból való kilépés után. Nem a durvaságokon van a hangsúly, amit Vera átélt a férje mellett, hanem arra keresi a választ ő maga is, hogy ez miért történhetett meg vele. A bántalmazás csak egy trigger pont, ami nagyon sok kérdést vet fel az emberben. Az én életemben is volt olyan szakasz, ahol nehézségeket éltem meg, de ezt a feldolgozást, a magammal való munkát én nem tettem meg, ezért éreztem azt nagyon erősen, hogy a szerző tulajdonképpen szavakat ad nekem ahhoz, amit eddig nem tudtam megfogalmazni. Amikor újraolvastam, megkerestem Ritát, hogy szívesen felolvasom, ha készül belőle hangoskönyv. Ő bizalmat szavazott nekem, és egy évvel később ez el is készült. Abban az időben kicsit sajnálkoztam, hogy milyen kár, hogy ezt nem lehet színpadra vinni, de valahol a kisagyamban bújkált a szöveg továbbra is. Aztán jött Médeia szerepe, ami hasonló alaphelyzetből indul, mint a Mély levegő; egy nő két gyerekkel, egyedül. Csak Médeiával ellentétben Vera tovább szeretne lépni, nem akar ebbe belehalni, hanem az újrakezdést választja. 2023 novemberében felültem az ágyamban és azt mondtam: igen, tudom, mi a különbség a két nő között, és tudom, hogy kell elmesélni ezt a történetet!
Ezek szerint a monodráma műfaj egyértelmű volt?
Teljes mértékben; ez egy E/1-ben írt szöveg. De azt is tudtam, hogy az előadásban szükségem lesz egy férfi nagybőgősre Csizmás András személyében, hogy amíg Vera szemszögéből hallgatjuk a történetet, addig legyen ott mellette egy férfi, aki nem szólal meg.
Nagy mérföldkő ez a szakmai pályafutásomban és az életemben is. Nekem ez több, mint egy színészi feladat, számomra ez egyfajta terápia is.
Ráadásul Médeia, Vera és te is anyák is vagytok.
Gyerek nélkül is megtörténhet, de gyerek mellett még inkább megtapasztalhatja egy nő, hogy eltűnt. Eltűntem. Hol vagyok én? Ki vagyok, amikor nem anyuka vagyok? Mi lenne, ha elkezdeném újra meghúzni a határaimat? Milyen helyzetekbe kell igenis több egót belepakolni? Hogy néz ki az életem? Mik voltak a saját döntéseim és mik azok, amiket automatikusan viszek tovább a szüleim, nagyszüleim mintájára? Min szeretnék változtatni? Tudok-e nem-et mondani? Mi van akkor, ha pusztán az anyaság nem tesz boldoggá? És mikor jön el a pillanat, amikor nem lehet tovább halogatni és el kell kezdeni válaszolni ezekre a kérdésekre? Mert ilyen van, és erről kell is beszélni! Azt hiszem, olyan életkorban vagyok, amikor nem meglepő, hogy egy előadásban ilyen témákat feszegetek.
A saját határ meghúzása iránti vágy az alapja annak a döntésnek, hogy a monodrámának alkotócsapatában nincs kimondottan rendező?
A magánéletemben és színésznőként is szükségem volt erre az erős kontúrhúzásra. Nem mellesleg olyan többlettudásom volt már az anyaggal kapcsolatban, hogy azt éreztem, ha valakit most nekem meg kell győznöm arról, hogy ez miért lesz jó és én miket találtam ki zeneileg és vizuálisan, az csak akadályozna. Olyan alkotótársakat hívtam a projektbe, akiket tulajdonképpen gyerekkorom óta ismerek, és a gondolkodásuk, világnézetük inspirál, és akik néha csak annyit kérdeznek egy próbán, hogy: Hanna, te miért nem hiszed el, hogy érdekes vagy? Biztonságban éreztem magam közöttük, és ez volt a legfontosabb. A Mély levegő egy saját erőpróba vagy öndefiniálás is a részemről: nem csak színésznő, hanem színházi alkotó vagyok. És itt meg kell említenem, hogy Orlai Tibor, az előadás producere az első pillanattól kezdve bízott bennem. Nagyon sokat köszönhetek neki, hogy ez az előadás megvalósulhatott.
Korábbi interjúkban említetted, hogy az előadás érdekében vállalsz konfliktusokat a rendezővel vagy bármely más kollégáddal. Itt mennyire volt vitás helyzeted önmagaddal?
Alapvetően jóban voltam magammal! Minden színpadra álláshoz, szerephez, feladathoz kell egy belső egyensúly, és ez végig megvolt. Felszabadított ez a próbafolyamat. Több, mint tíz éve vagyok a Katona József Színház tagja, ahol rengeteget tanultam. A társulati létnek számos előnye van, de sok lemondással és kompromisszummal jár. A Mély levegőben jól esett a tudat, hogy ezt a ritmust most én diktálom. Minden munkafázisát élveztem; akár a szövegkönyvön dolgoztunk Annával, akár a látvánnyal kísérleteztünk Veronnal vagy zenéről próbáltam beszélni Andrisnak. Megvitattunk minden dilemmát közösen, de a végső döntést nekem kellett végül kimondanom. Szükségem volt erre, hogy megtanuljak bízni magamban, szakmailag épp úgy, mint emberileg.
Akár szabadúszásban is gondolkozol később?
Egyelőre nem. Nagyon jó most a társulat, értékes előadások születnek, szeretek megérkezni a színházba. Nem fogom rendezőnek titulálni magam mostantól, de ha valamiről nagyon szeretnék beszélni, akkor meg fogom keresni hozzá a formát; legyen az előadás, kisfilm… Rádöbbentem, hogy nekem kell tennem azért, hogy a szakmai boldogságom ne csak a Katonától függjön. Meg kell dolgoznom érte, mert egy évről évre növekvő társulatban nem tudni, mikor kap az ember olyan szerepet, amitől elégedett. És én már nem szeretnék erre többet várni. Ráadásul a fővárosi kőszínházakat is egyre több megszorítás éri, nagy ellenszélben kell dolgozni. A Mély levegő egy olyan produkció, ami sokat fog utazni, bárhol le tudjuk játszani, ahol van egy konnektor; és nekem régi vágyam elvinni a színházat olyan helyekre is, ahol nem evidens, hogy az emberek esténként kulturális programok közül válogathatnak.
Az elmúlt években sok fiatal alkotó került most a Katona társulatába. A határmeghúzás és a kompromisszumok mellett felelősséget érzel azért a fiatal kollégák iránt? Egyaltalán, nekik más most kezdeni a pályát, mint neked volt?
Tulajdonképpen sokat tanulok tőlük. A hozzánk szerződött fiatalok végig csinálták az SZFE egyetemfoglalását. Szerintem ők ott sejtig ható mértékben szereztek tapasztalatot emberségről, csapatszellemről, közös gondolkodásról, kommunikációról. Amikor végeztem az egyetemen, nem tudtam ennyire határozottan gondolkodni a világról, mint most ők. Nem könnyű a Katona József Színház társulatába megérkezni, taggá válni; nekem hosszú évekbe telt. Igyekszem nyitott és befogadó lenni velük, hátha nekik ez a folyamat rövidebb és könnyebb lesz.
Ugyanakkor az őszi, hivatalos Mély levegő bemutatóig nem telik el már hosszú idő. Nem lesz nehéz a monodráma után visszatérni a társulati létbe?
Jaj, dehogy! Sőt! Októberben kezdek egy új próbafolyamatot, amit eléggé várok (Jelenetek a Stock család életéből, rendező: Szilvay Máté, 2024.12.12 – a szerk.). És remélem, hogy lazán és kíváncsian ugrok majd az új kihívás elébe; végülis nekem van egy saját kis ügyem.
