Imádod vagy gyűlölöd, úgy ismered, mint a tenyeredet vagy éppen elveszve kóborolsz benne? Akkor ott a helyed a Budapest, Te! című zenés városnézés ősbemutatóján a Városmajorban. Pelsőczy Réka rendezővel csak egyetérthetünk: Budapest megér egy estet!
– Van egy rész az előadásban, ahol a szereplők arról beszélnek, miért szeretik Budapestet. Mik lennének itt a te mondataid?
– Én főleg azt szeretem Budapestben, hogy nagyon kis helyen elképesztően színes és változatos tud lenni. Nagyszerű dolog, hogy a belvárosból percek alatt kint vagyok a Margitszigeten vagy a Gellért-hegynél, a természet szívében. Imádom a villákat, a sajátos stílussal rendelkező, mégis különböző építészeti jegyeket magukon viselő negyedeket Pasaréttől Újlipótvárosig, a Tisztviselőteleptől Wekerletelepig. Nagyon szeretem a sok-sok éttermet, azt, hogy mennyi helyen lehet jókat enni. Meg persze azt, hogy kulturálisan milyen izgalmas ez a város.
– Pesti lányként hogyan tekintesz a várost érintő változásokra?
– Igaz, hogy most Budán lakom, de a Felszab téren, vagyis a Ferenciek terén nőttem fel, vagyis tősgyökeres pesti vagyok. Talán nem mindenki ért egyet velem, de kifejezetten tetszenek a nagyszabású építkezések: megemelkedik tőlük a hely. Gyerekkori emlékeimben egy lerobbant, lassan pusztuló város képe él, és nagyszerűnek tartom, hogy került pénz olyan helyek felújítására, amikre egyébként az enyészet várna. Imádom például a négyes metrót, az állomásait kifejezetten izgalmas építészeti értéknek tartom. Vagy ott a felújított Várkert Bazár: mindig is arra vágytam, hogy lássam teljes szépségében. Ha a modern jó ízléssel épül be a régibe, ha reagál rá, az számomra mindig felvillanyozó.
– A Budapest, Te! műfaja zenés városnézés. Mit jelent ez?
– Ha nagyon le vagyok terhelve, azt játszom, hogy egy külföldi vagyok Budapesten, akit szerepre hívtak a Katona József Színházba. Kilépek az épületből, és úgy figyelem a városomat, mintha idegen lennék. Ez adta az alapötletet az előadáshoz: úgy megyünk végig a jellemző helyszíneken, akár a turisták, még akkor is, ha esetleg itt születtünk. És közben fogunk érinteni éttermeket, fürdőket, megtudjuk, hova érdemes elmenni, belehallgatunk, mit beszélnek a villamosra váró vagy az utcán mellettünk elhaladó emberek. Erős impulzusok érnek minket, vagyis szóba kerül az is, ami kellemetlenül érint minket a városi életben. A valóságot, a hétköznapi élményeket ellenpontozzák a városról szóló, idilli dalok: ezek a szintek ütköznek össze, szándékaink szerint kiegészítve egymást.
– Wágner Puskás Péter az előadás zenei vezetője. Milyen korszakból válogatott zenéket?
– Felhangzanak majd a hatvanas-nyolcvanas évek emblematikus, nagy slágerei, de a válogatás egészen széles időszakot ölel fel: a harmincas-negyvenek évek dalaitól a rapig sok minden belefér. De hát ez valahol természetes, hiszen egy olyan városban lakunk, ahol rengeteg minden történt és történik folyamatosan, a jól ismert zenék pedig a sokféleséget jelenítik meg. A dalok közötti jelenetekhez is sok forrásból merítettünk Zöldi Gergő dramaturggal közösen. Nagyon szeretem Török András Budapest könyvét, Pereszlényi Erika utcán hallott szövegeit vagy Maros András kávéházi és játszótéri pillanatokat megörökítő köteteit. Ezekből kezdtünk el dolgozni, aztán kiegészítettük az anyagot, gyűjtöttünk hozzá barátoktól, ismerősöktől is. És persze a színészek is hozzátették a magukét a próbákon: nagyon fontos volt nekem, hogy ők is teljesen magukénak érezzék az anyagot.
– A szöveges részeket zenei betétekkel váltogató színházi formát már többször, nagy sikerrel használtad. Rendezőileg mi a titka ennek a műfajnak?
– Valóban, a SZERET…lek, az Ürgék vagy az Én egy szemüveges kisfiú vagyok is hasonló szerkezetű előadás volt: dokuszövegek és dalok találkoztak bennük. A titok nyitja annyi, hogy imádom a régi dalokat, és tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Az sosem vonzott, hogy a nosztalgiavonatra felülve csináljak valami emlékműsort, inkább az foglalkoztat, hogy a zenében megfogalmazott érzelmek és a sokszor rideg valóság hol és hogyan tud egymással találkozni. A zene mindig működik, egy szám akkor is zseniális, ha váratlan kontextusba kerül.
– Mi derül ki az előadásból: milyenek a budapestiek, milyen itt élni?
– Nem helyezem kívül magamat a városomon, vagyis megmutatjuk az itt élő ember gyarlóságát, sutaságait is, de közben persze megjelenik az is, ami miatt szeretjük ezt a helyet. Felvetünk problémákat, kérdéseket, de a cél az, hogy egy könnyed estét töltsünk el együtt. Olyan jó város lehetne ez, csak az kellene hozzá, hogy kicsit jobban odafigyeljünk a másik emberre, belehelyezkedjünk az ő szemszögébe, és ne mindig csak a saját tébolyainkat kiabáljuk.
– Akkor elsősorban Budapest-szakértőket vártok a nézőtérre?
– Ha ők eljönnek, biztosan nagyon kritikusak lesznek és hiányolni fognak belőle helyszíneket vagy jeleneteket, de azért én szeretettel várom őket. Mivel vidéken is sokat fogjuk játszani, ezért úgy állítottuk össze, hogy egy nem Budapesten élő is kapjon információkat, ugyanakkor egy fővárosi is ráismerjen erre a világra, és bólogasson, hogy igen, ilyen (is) a város. Mert ilyen produkció még nem volt: annak idején Benedek Miklós kultikus előadása, a Budapest Orfeum célzott hasonlót, amikor újságcikkeket, verseket, kabarétréfákat és dalokat fűzött össze mozaikszerűen. Ha úgy tetszik, mi ennek a 21. századi változatát készítettük most el: ilyen ma Budapest, és mi ezért szeretjük!
