Tok-tok, avagy „nem kell annyit foglalkoznunk magunkkal”
2022. 12. 12.

Tok-tok, avagy „nem kell annyit foglalkoznunk magunkkal”

Október 5-én volt a premierje a Tok-tok, avagy hogyan pattog a kocka? című vígjátéknak a Belvárosi Színházban az Orlai Produkció előadásában.

Töredelmesen bevallom, nem szoktam vígjátékokat nézni színházban. Nem passzolnak a humoromhoz és az ízlésemhez, és ahelyett, hogy elmennék olykor megnézni egyet-egyet, hogy teszteljem, változott-e a véleményem az elmúlt időben, inkább csak meghagyom másoknak az ilyen fajta darabokat. Ez természetesen nem a legjobb hozzáállás, ezzel magam is tisztában vagyok, éppen ezért vállalkoztam most mégis egy vígjáték, a Tok-tok megnézésére, néha mégis kell egy-egy ilyen kaland.

A maga műfajában és nemében egy élvezhető és mulattató darabról van szó. Vicces, cselekményes, alkalmaz mind nyelvi, mind helyzetkomikumot és végig fenntartja a figyelmet. Sokszor feldolgozott történet, Laurent Baffie TOC-TOC című műve is többször le lett már fordítva és színpadra lett állítva Magyarországon is (LököttekCsoportterápia).

A karakterek is ismerősek, a történet mind a hét szereplője valamilyen archetípus. A nagyszájú, vicces, kissé proli taxisofőr Vincent (Schruff Milán), a minden bacilustól rettegő laborasszisztens Blanche (Ullmann Mónika), a mindent kényszeresen kétszer kimondó fitnessedző Lili (László Lili), a mindent végtelenszer ellenőrző, emellett pedig mélyen hívő Marie (Járó Zsuzsa), a műszaki rajzoló Bob, aki nem mer vonalakra lépni és mindenben szimmetriát keres (Rohonyi Barnabás), illetve a Tourette-szindrómás férfi, Fred (Pataki Ferenc), akin már semmi sem segíthet, mégis minden terápiára eljár (emellett papagájokat tenyészt). Ők a betegek, akik egy pszichológus várótermében várnak Dr. Sternre. Emellett ott van az Asszisztens (Cseh Judit), aki próbálja megoldani a kellemetlen helyzetet, a doktor késését.

Mindegyiküknél személyiségük és az azzal járó bonyodalmak a humorforrás, ez hozza őket egy térbe és ez bontakoztatja ki a cselekményt. Azonban ami ezeknek az archetipikus karaktereknek a viccforrása, egyben buktatója is lehet egy ilyen drámának és előadásnak. Ha a néző már ismeri a szereplők jellemét és a történetet, esetleg előző befogadói tapasztalatai alapján sokat látott és ismert, az unalom veszélyét rejtheti magában. Ez olyan klasszikus művek esetében, mint például a Hamlet, fel sem merülne bennem, hiszen a dráma sokrétűsége és számos jelentéstartalma és értelmezése miatt alig várnám, hogyan viszik színpadra. Viszont egy vígjáték esetében, aminek a fókuszában nem a karakterek jellemének sokrétűsége és érzelmi harcai állnak (ha mégis, akkor is csupán humorforrásként a legtöbb esetben), ahol történet komplexitásának mértéke és minden eleme a humort szolgálja és a nézők megnevettetését, nagyobb eséllyel vár el a néző valami újat.

Egy olyan darabot és annak karaktereit színre vinni, amit az ember már rengetegszer látott mindenféle formában, valamilyen csavarral, új jelentéstartalommal és szimbólumrendszerrel, ami újat ad a darabhoz, nehéz. Ebbe törik bele sokszor az alkotók bicskája, a végeredmény pedig másfél órányi kellemetlen feszengés. 

A darab talán legnagyobb érdeme, hogy nem mond túl sok viccet, ami reflektál napjainkra, ha pedig ezt megteszi, általában finoman kezeli őket. Számomra az egyetlen olyan pont, ahol kellemetlenkedve fogtam a fejem, mikor Vincent a darab elején egy „Szia uram!” felkiáltással üdvözli egyik várótermi társát. Pont ettől lett ez az előadás szerintem jó, ugyanis nem volt „túltolva” a humor. Sokszor dolgozott nyelvi játékokkal és helyzetkomikumokkal, a „látványosan megírt” viccekből sincs kevés, azonban a rendezésnek és a színészi játéknak köszönhetően ezek organikusan illeszkedtek az előadásba.

Bizonyos pontokon a rendezés olyan apró, mégis izgalmas és nehezen észrevehető elemekkel operált, mint mikor Marie, az életében mélyen hitébe temetkező nő Bibliával a kezében veri az ajtót, hogy hazajusson, ezzel eleget téve kényszerbetegségének, hogy mindent ellenőrizzen.

Az előadás értéke nem újszerűségében rejlik (egyébként sincs soha új a nap alatt, ha hihetünk a fámának), hanem megvalósításában és annak módjában. Ugyanis a sokszor látott toposzok és végletekig ismételt viccek alatt, nagyon finoman (annak ellenére finoman, hogy kimondásra is kerül), egy apró társadalomkritika fekszik, méghozzá, hogy az ember, mint individuum túl sokat foglalkozik magával.

Nem éppen neurotipikus betegeink ugyanis mind elfelejtik bajaikat, amikor azon vannak, hogy a többieknek segítsenek megoldani problémáikat, és semmi másra ne koncentrálnak, csak a csoportterápia feladatára. Blanche nem mossa meg a kezét, mikor kilazítja Marie sálát, hogy a nő levegőt kapjon, Bob rálép a vonalakra, mikor segíteni rohan a többieknek, Vincent nem számolja ki, mit hányszor mond és csinál, Marie nem vet keresztet, mikor Fred káromkodni kezd. Akkor sikerül nekik teljesíteni a feladatokat, mikor egy másik betegen van a sor, és figyelmükkel, biztatásukkal és segítőkészségükkel fordulnak felé. Elfeledkeznek magukról és problémáikról, elindulnak egy élhetőbb élet felé.

Forrás: EÉTE Online - Nagy Jázmin