Álmok eljátszói
2013. 08. 14.

Álmok eljátszói

A Római vakáció ízléses és profi előadás – szórakoztató színház, még ha nagyrészt kiszámítható is. Azonban az álom megmutatása nem hazug és nem bódító, és ebben az előadásban komoly kreatív munka van. A kortárs magyar szórakoztató színházban ez bizony igazi érték: nem becsüli alá a közönséget. A 7óra7 kritikája.

Egy hercegnő ki van éhezve a valóságra, és Rómába érkezve elhatározza: valóra váltja álmát, és beleveti magát a romantikus nagyváros kiszámíthatatlan forgatagába, egészen pontosan egy újságíró hálószobájába, aki – felismervén az inkognitóban lévő habókos lányban a hercegnőt – ezáltal élete sztorijának megírására készül. (Illusztrációként fotós barátja készít titkos képeket a titkos kiruccanásról.) De aztán nem írja meg – erősebb a kötődés, ami kialakult köztük, a nap egy szép emlék marad mindkettejük számára, mert a végére mindenki visszatér a maga élete kerékvágásába.

Hogyan is lehetne egy ilyen többszörözött álmot jól színpadra vinni? Hiszen olyan jó volt filmen! Hát, legyen a színpadon is film – valami ilyesmi gondolatsor mentén morfondírozhattak az Orlai Produkció előadásának alkotói, és Pelsőczy Réka rendező színtiszta színházból teremti meg a filmes közeget, a filmforgatás próbájának közegét, és mi készséggel átsiklunk a Cinecittà grandiozitása és a színpadi low-budget közötti jelentős kontraszton.

romai_vakacio_takacs_attila-277

A színészeket játszó színészekkel operáló konstrukció könnyen átlátható: a profi Fősztár lesz az újságíró, a fiatal, mozgékony színésznő a hercegnő, a Rezonőr a fotós, a méltóságteljes (talán már ex-) Díva a hercegnőért felelős udvarhölgy, az Új Díva szerepére vágyakozó Színésznőcske a bárénekesnő, a Vén Róka pedig a rendező (magára öltve az udvarmester és a főszerkesztő szerepét is), meg van egy Fiatal Süvölvény, az asszisztens-kellékes-mellékszínész-mindenes. Az előadás fölcsillant az elején valamit abból, hogy a Római vakáció az ő történetük is lesz, párhuzamosan látunk két mesét, a filmét és a színészekét. Ez jónak ígérkezik – ám hamarosan szertehullik ez a szándék, csupán gesztusok és helyenkénti összecsúszások vannak meg a keretből, a Fősztár flegma és orrfennhordó, az Ex-Dívát épp most dobta a Vén Róka a Színésznőcske kedvéért, ezért az Ex-Díva haragszik a Vén Rókára. Ezzel vége is, a feldobott sztori fennragad a zsinórpadláson (pedig a szentendrei városháza udvarán felállított színpadnak nincs is zsinórpadlása). A szál torzó maradt, félmegoldásként a „legyen” és a „ne legyen” között.

De mindegy, a lényeg a Római vakáció, ami bájos történet, és a színészek ezt a bájosságot remekül érzik, hogy hol kell ellene menni és hol kell felcsavarni, hogy igazán hasson. Ezt a munkát azonban – amelynek oroszlánrésze Fekete Ernőre (az újságíró) és Tenki Rékára (a hercegnő) hárul, és van köztük valami fura kémia, éppen valami olyasmi, ami e be nem teljesült és ki sem fejlődött szerelem ábrázolásához kell, és ez bizony remek teljesítmény – kifejezetten akadályozzák a dalok: Cole Porter – a filmtől és a történettől is független – nagyszerű szerzeményei ugyan kellemesen szólnak (a zenészek pedig szellemesen, mint a rögzítendő film hangosztálya épülnek be a cselekménybe), ám az előadáson belül csupán ötletszerű betétszámok maradnak, nem simulnak bele a cselekmény szövetébe.

romai_vakacio_takacs_attila-200

Ez a lassítás pedig gyilkos hatással van a darab dramaturgiájára. Ami filmen elketyeg 2 órát, színpadon, egyetlen díszletben, hat szereplővel nem bírja el a szünettel több mint 2 és fél órát. Illetve bírna – ha az egész előadás olyan bőkezűen szórná a gegeket, az ötleteket és a poénokat, mint a kellékest és még ezer mást játszó Nagy Dániel Viktor, aki már-már pimaszul tart görbe tükröt az összes filmes és színházi klisének, legyen szó kellékről vagy figuráról. Amit csinál, mind működik, tetszést is arat – színházi értelemben ő az előadás lelke. Persze ez kissé igazságtalan, hiszen ez a karakter erre a szerepre van kitalálva, ám pont az a váratlanságában tökös fesztelenség, abszurdba hajló átváltozáskészség hiányzik az előadás többi részéből, ami benne megvan.

Szikszai Rémusz színesen ábrázolja a fotóst, aki titkos kamerával követi a Róma szépségeit kiélvező hercegnőt, éppen ez a színesség hiányzik Márton András korábbi kliséket újrahasznosító alakításából, a kissé karót nyelt rendezőből (így elég nehéz feltételezni róla a nagytermészetűséget), és kifejezett meglepetést okoz (úgy tetszik, önmagának is) Hernádi Judit, aki mintha nem értené, mit keres ebben a produkcióban – érzelemtelenül merevnek és unottnak tűnik. Igaz, nem is nagyon van mit eljátszania, sejtésünk szerint valami anya-gyerek kapcsolathoz hasonló kellene kialakuljon közte és a hercegnő között, de ez a koncepció csak jelzésszinten van megvillantva, kiteljesedni nem tud. A bárénekesnőt és tüzes színésznőt alakító Cseh Judit karikírozása mintha elvesztette volna a mértéket: megmagyarázhatatlanul sok.

Mindezzel együtt a Római vakáció ízléses és profi előadás – szórakoztató színház, még ha nagyrészt kiszámítható is. Azonban az álom megmutatása nem hazug és nem bódító, és ebben az előadásban komoly kreatív munka van. A kortárs magyar szórakoztató színházban ez bizony igazi érték: nem becsüli alá a közönséget.

Ugrai István