Férfi és nő között, mondják, nem lehet barátság. Vagy mégis? A kapcsolatok, Richard Baer fanyar komédiája a példa rá, egy idő után átalakulhatnak. Ám addig történik egy s más. Kovács Dezső kritikája.
Például a szívbéli jóbarát hirtelen átvedlik rámenős pasivá. A szeretett barátnő pedig maga lesz a jeges fúria. Mert a szerelemig vezető út, hinnék vagy sem, ármánnyal van kikövezve. Féltékenységgel, önzéssel, gonoszkodással, ócska manipulációkkal és így tovább. És egyszer csak eljön ama pillanat, mikor a szerelmesek legszívesebben egy kanál vízben megfojtanák egymást. Az pedig, ahogy két, hatvanhoz közeli ember bele tud bonyolódni az érzelmek örvényébe, bizony roppantul mulatságos tud lenni.
Jól tudja ezt egy olyan profi szórakoztató-iparos is, mint Richard Baer, aki csak csipetnyi szentimentalizmust engedélyez szereplőinek. Épp csak annyit, hogy színjátéka ne váljék giccsesen érzelgőssé, s figurái se merüljenek el a túlcsorduló érzelmek viharában. De azért a néző, ha akarja, elővehesse a papírzsepijét. Meg kell adni az érzelmeknek, ami az érzelmeké. S érzékeknek is, ami az érzékeké. Még akkor is, ha hőseink már nem tinédzserkorúak.
Herman és Christine özvegyek. Pár éve még, míg élt a párjuk, barátokként összejártak, csaknem harminc éven át. Most, hatvanas éveik elején magukra maradva elunják az egyedüllétet. Christine New Yorkból Floridába költözne a barátnőjéhez, épp a holmijait rámolják össze a költöztetők, mikor rátör a tüskés lelkű barát, Herman, s furcsa, ám nyomatékos ajánlattal áll elő: feleségül kéri legjobb barátja feleségét. Christine elszántan tiltakozik. Tűzzel-vassal védekezik. Lehetetlennek és kivitelezhetetlennek tartja az ötletet, hiszen sosem látta még eddig barátjában a nyomuló hímet, s úgy véli, vétek lenne feldúlni a jól működő, kellemes barátságot. Ám a rámenős Herman se most jött le a falvédőről. Elszántan, már-már könyörtelenül veszi üldözőbe az asszonykát. S addig cukkolja, gyötri, győzködi, udvarlással, kedveskedéssel, fenyegetőzéssel, zsarolással, míg Christine lassan beadja a derekát.
A színjáték kettejük módfelett szórakoztató párviadala. Csupa jól működő gesztikus és verbális poén zuhog az előadásban, szinte kifogyhatatlanul. Ám hiába lenne Baer darabja mégoly könnyed és technikás, ha nem olyan játékosok szólaltatnák meg, mint Hernádi Judit és Kern András. Hernádi érett, bájos, ám minden hájjal megkent dörzsölt nőcit játszik, akiből még nem veszett ki teljesen a hajdani, kalandvágyó bakfis. Beveti a teljes női eszköztárát, a hisztitől a kiszolgáltatott ártatlanságig, a fenyegetőzéstől az ellágyulásig, hogy elhárítsa a férfi rohamait. Mindhiába, az érzelmek hullámai lassacskán romba döntik. Elomlik, de összeomlása, visszavonulása is kacagtató történéssor.
Kern a sármos macsót adja, fanyar iróniával, lehengerlően, néhol durcás vagy bevaduló nyomulással. Ahogy újra meg újra odaáll Christine ajtaja elé, monomániásan bebocsáttatásra várva, az egyszerre szíven ütő és mulatságos. Kern néhol alaposan „megcsavarja” a figurát, vagy jótékony macskakörmök közt mutatja be Herman masszív buzgalmát, s ironikusan kipillant a figura mögül. Ülnek egymás mellett, s tulajdonképpen nemcsak partnerükkel, hanem önmagukkal is viaskodnak. Üdítő, gusztusos, sziporkázó szcéna a játszadozásuk. Az oldott, pezsgő, habkönnyű felszín mögül rendre elővillognak a vad egymásnak feszülések, a masszív összecsapások, az érzelmi viharok. Civakodnak, pofozkodnak, ölelkeznek. Szilajul könnyedek. Vehemensen mulattatók. Nem úszható meg az érzelmi alászállás, tudatosítják a sikamlós komédiában. Semmi színészi manír, semmi biztonságra törekvő játékmód: a rendező, Verebes István biztos kézzel irányítja az előadást, s jó érzékkel kerüli ki a kínálkozó csapdákat.
Az első poénok után kissé tartani lehetett attól, hogy nem tart majd ki a kerekre formált történet, a párbeszéd-dráma száz percig. De kitartott, s ez elsősorban Hernádi és Kern érdeme. Richard Baer darabját Zöldi Gergely lendületes fordításában játsszák; röpködnek a szósziporkák, peregnek lazán a dialógusok. A két költöztető munkást játszó Ficzere Béla és Jeges Krisztián tempósan adogatja vagy üti le a kínálkozó poénokat. Ficzere a sokat látott empatikus szakit (Ralph) adja méla beletörődéssel, Jeges Chuckja szüntelenül akciózva saját zsebre igyekszik dolgozni.
A hosszan tartó siker, azt hiszem, garantált. Hiszen nem a reklámok célközönségét, a 18–49-es korosztályt (micsoda elmebaj) célozza meg az előadás, hanem az ötveneseket és a hatvanasokat. Meg a fiatalokat, és tulajdonképpen mindenkit, aki szembenézett már magánéleti krízisekkel, sorsfordulókkal (ki nem?), s igyekezett ép lélekkel és ép testtel kikerülni az élet válságos helyzeteiből.
Az elmúlt évek gazdag palettáján, úgy gondolom, ez az egyik legjobb Orlai-produkció. Mert nem akar több lenni, s nem is akar többnek látszani, mint ami: könnyed, szórakoztató színház, leheletnyi iróniával, érett ízekkel. Nagy erénye az előadásnak, hogy nem szentimentálisan szívdöglesztő s nem is hatásvadász. Nem érzelmesen giccsgyanús, ám üde és fordulatos. Nem mellesleg: két kitűnő színész jutalomjátéka.
Ha jól akarnak szórakozni, menjenek el, és nézzék meg a Hitted volna? valamelyik előadását. Pesten vagy bárhol, ahol játsszák.
