A szétesés magasiskolája
2016. 10. 18.

A szétesés magasiskolája

Csak egy ember. Egy kishivatalnok. Beszorítva a patkánylyuknyi létbe.

Messziről indul. Realistán szemléli a világát, amiben egzisztál. De hát azt nem lehet kibírni.

Lázad. Fantáziál. Vizionál. Képzelgései kivetülnek a világba. A koszlott térbe. A kusza időbe.

Komplett pszichológiai esettanulmány.

Mikor Keresztes Tamás a fekete díszletdoboz mögött fekete hacukában kimondja az első szavakat, mármint azt, hogy fantasztikus, még csak sejthetjük, hogy az egész játék lesz, úgy, ahogy van, fantasztikus.

Nincs szó semmiféle őrültről, csak egy kisember kapálódzik, akit gúzsba kötöttek a kondíciói, a struktúra, amelybe belehelyeződött. Aztán kibontakoznak az őrület dimenziói is, a hisztériától, öngyűlölettől, világba vetettségtől, istenülő gőgtől stimulált folyamat, amelynek a végén hősünk, a pétervári kishivatalnok, azaz Popriscsin spanyol királynak képzelgve magát a zárt osztály ütlegei között végzi.

A szöveg régi, a tizenkilencedik század elejéről való; Gogol elárult egyet s mást az emberi lélek rejtelmeiről, a világ örökös működéséről, nemhiába minden nagy szatirikus, de az oroszok mindenképpen az ő köpönyegéből bújtak elő. Az őrület, a pszichés szétesés folyamata persze némiképp másképp fest manapság, finomul a kín, hogy mást ne mondjunk (tessenek tetszőlegesen felszorozni), s vannak idevonatkozó szakkifejezések is; inkább nem sorolnám.

Egy ember, a maga vergődéseivel

Tény, ami tény, egy embert látunk a maga vergődésével, a fantazmagóriáival, a vágyakozásaival, a teste rángásaival, a lélek csapongásaival, az idegpályák zűrzavarával. A személyiség széthullásával. A történet orvosi része persze szintén érdekes lehet, nem véletlenül alkalmazzák a produkcióban szakértőként dr. Zalka Zsoltot, de nem kóresetet látunk, hanem színházat, abból is egészen különlegeset.

Az egyik legnépszerűbb és legfajsúlyosabb monodráma az Egy őrült naplója, hatalmas szerep, nem véletlen, hogy csak a legelszántabbak, a legnagyobbak vállalkoznak a színrevitelére. Darvas Iván  hosszú évekig játszotta anno, Keresztes Tamás, a Katona kitűnő színésze most kezdte, az évad erős nyitányaként, 2016. szeptember 24-én. (A nyári, Thealterbeli fesztiválbemutató után.)

És akkor rögzítsük gyorsan, hogy új Bodó Viktor-rendezést is láthatunk Budapesten, a Jurányi Házban, nem is akármilyet, hanem kifejlettet, totálisat. Bodó rendezői kézjegyei éppúgy markánsan rajzolódnak ki az előadásból, mint Keresztes színészi profizmusa, testi-lelki hajlékonysága, szellemének virtuozitása, fürge játékossága, végletessége és végtelensége.

Mert mit is csinál Keresztes Tamás? Eljátssza egy negyven fölötti férfi hisztériáját, világba vetettségét, kapkodását, dühét, haragját, slamposságát, egzaltáltságát, jelenlétvesztését, elveszettségét, esendőségét. Kreatív csapat dolgozik a produkcióban; Keresztes nemcsak Popriscsint adja, hanem ő tervezte a díszletet, s ő kezeli, élőben, mondhatni, in statu nascendi, azt az ócska fadoboznak látszó elektromos szerkentyűt, amellyel a hangokat vezérli, megteremtve a hangkulisszát, megsokszorozva önmagát, ezáltal mintegy kivetülve a világba, megjelenítve a csapongó agy működését, a psziché kiáradását, a lélek rezdüléseit. A multifunkcionális tér, a rusztikus deszkapallókból, szétmálló falakból álló archaikus doboz részint kreatívan funkcionál, részint képzőművészeti objektként is megmutatkozik, hajazva Van Gogh torzított, nyúlt perspektívájú szobáira, Munch törtszürke színeire; a tárgyai egy lerobbant lomtár és egy kényes ízlésű posztavantgárd performer attrakciói, valamiféle nyüszítő albérleti szegénység létformáira adaptálva. Ahol is a kishivatalnok gatyamadzagjából egy mozdulattal szárítókötél lesz, a trapézszerű térből szétdúlt egyetemi albérletek funkcionális zűrzavara az ócska, széthentergett szivacsmatraccal, a még ócskább lepedőkkel, amelyekből a hasadt tudatú csinovnyik királyi palástot vizionál, mert hisz ő lesz a spanyol király, ugye.

Napvilágra hozza személyiségének legrejtettebb dimenzióit

Keresztes másfél órán át tartja fönn a feszültséget, s mutatja be a lebegést, a bizonytalanságot, a határok szétolvadását testben és lélekben. Sosem tudni, hogy mikor beszél valóságos történeteket, s mikor fantáziál vagy képzelődik. Realistán szöszmötöl, őrületben tombol, kivetkőzik magából, azaz napvilágra hozza személyiségének legrejtettebb dimenzióit, a fájdalmakat, az apró örömöket, az elfojtásokat, a bolondozásokat, az istenüléseket, a gerjesztett játékokat. Keresztes zuhatagos színészi villódzásaira, ha lehet ilyet mondani, Bodó rátesz még egy lapáttal (sok lapáttal), de hát ez nem meglepő, láthatólag félszavakból értik egymást, és gondolom, nemcsak a Ledarálnakeltűntem óta.

Ami az apró térrel történik, az is csodás, mondhatni fantasztikus, deus ex masina, azazhogy Bodó rendezői karakterét, szcenikai megoldásait valamelyest ismerni vélve egy idő után sejteni kezdi az ember, hogy itten majd történni fog valami, fejtetőre áll a világ, beomlik a mennyezet, égszakadás, földindulás jön, mint a grazi Liliomban, vagy egyszerűen csak fölrobban valamiképpen a színpad, mint a Deutsches Theater-beli Pizzicatóban.

De nem. Ezúttal csak annyi történik, hogy kizökken sarkaiból a tér, elforog az ócska odú, s a világba vetett kisegzisztencia, egy komplett Freudba ojtott Joseph K. kapaszkodik bele hátulról a fekete falakba, hogy kimozdítsa, felfordítsa az egész kócerájt.

Kizökkent a tér, oh kárhozat, és Popriscsinre vár, hogy kifordítsa önnön koordinátáiból ezt a mindenestől embertelen világot. Hősünk kapaszkodik, rugaszkodik, erőlködik, többször is nekiveselkedik, és végül valóban felfordítja a pinceodút, látjuk is mindjárt a feldöntött teret, ahol a vaskályha átlósan lóg a falon, az ajtóból valamiféle fekhely lesz, a padozat rusztikus pallóiból vidéki orosz ház fala. Ami történik: egyszerre lehet a képzelet műve és a nyers valóság, reflektált létezés és színházi attrakció.

S akkor még nem beszéltünk a hangokról, Popriscsin dudorászásáról, ami valóságos hangszimfóniaként visszhangzik a távolból, miközben látjuk, hogy az őrület felső fokára hágott drámai alak nagy tudatossággal és játékossággal vezényli a rongyos zokniba bújtatott lábujjaival a kőkorszakinak látszó high-tech szerkezetet, amelytől elszabadulnak a hangok, egyszerre sok lesz belőlük; sokan leszünk a monodrámában, a falréseken élő kezek nyúlnak be, s Popriscsin valami fémtárggyal veri a pléhlámpa peremét, és nyomja csak egyre nyomja monomániásan a fejébe fészkelődött ócska dalocskát, mint a monomániás bolondok.

Az előadás komplett hang, kép, mozgás és verbális kompozíció; pusztulásszimfónia. Kigyúló fényekkel, agresszíven a képünkbe vágó vakító reflektorokkal, esett, sötéten derengő depis képekkel, ama világvégi kutyaóllal, amelyben ott kucorog valami, egy lény, egy csótánypózba merevedett csótányszerű alak. Gogol és Kafka e ponton érintkezik legintenzívebben, s nyúlik át a vízió egészen a mába.

Mert hisz a történet leválik a pétervári csinovnyikról, a színpadon csak egy ember szöszöl, utcai hajléktalanféle, kilökött kortársi egzisztencia, és üvölti, suttogja, zsolozsmázza egyre a fájdalmát, a vágyakozását, a privát őrületét. Bodó és Keresztes rengeteg művi játékot belepakolnak az előadásba, ironizálnak, szatirizálnak, filmes hatások, filmeffektek felhabzó paródiáit látjuk. Keresztes többször kipillant a Popriscsin-maszk mögül, szemezni kezd egy-egy nézővel, forgatja a szemeit, de tök józanul; a szemforgatás is kész mutatvány, szimfónia, biológiai színészet.

És hát árnyékok után kapkodunk, ahogy Koltai szokta idézni Kosztolányitól és Kárpáti Auréltól, mikor követni és rögzíteni próbáljuk azt a vibrálást, lebegést, villódzó libikókát, meg szétcsúszó hisztériát, amit Keresztes színre rak.

És akkor illő lenne emlékezni Darvas Iván kongeniális Popriscsinjére is, aki szögletes volt és kisrealistán, nagyszínészien modoros, meg persze nagy formátumúan szenvedélyes is, ahogy átszellemülten állt egy fekete tábla előtt a Pesti Színház ócska szögletében, anno, s még szenvedélyesebben hadonászva bizonygatta ócska köntösében az ő felülmúlhatatlan igazságát.

Szívszorító is és vicces is

Keresztes játékából sem hiányzik a szenvedély, sőt. Ámde az előadás truvája mégiscsak a pszichológiai folyamatok finomszerkezetű ábrázolása, annak a felmutatása, ahogy a psziché széthull, ahogy a személyiség szétesik, ahogy az ember pusztul, elpusztul, mert nincs már mibe kapaszkodnia, csak a kuszán töredezett emlékeibe. Jól tette hát Orlai Tibor, hogy megkereste a Gogol-monodrámához az autentikus játékost. Keresztes Popriscsinje az előadás vége felé megvilágosodik, mert hisz ő a spanyol király. Vakító reflektorok gyúlnak, kigyúl a fény, nagy fényesség támad, ragyogás; áttetsző lesz minden. A kint és a bent. Aztán csak a sötét.

És az előadás még felkavaró is, meg vad is, meg szívszorító is és még vicces is.

A színészet magasiskolája.

Forrás: art7.hu