Guilty pleasure
2016. 12. 08.

Guilty pleasure

Orlai Tibor előadásainak egy része a tuti siker receptje szerint készül, másik része pedig merész, kockázatos vállalás, a minden értelemben vett bukás lehetőségét megengedő bátor kísérletezés. Mielőtt megnéztem volna a Bocs, félrement! című vígjátékot, azt gondoltam, ez az előadás a két kategória közé csúszik. Tévedtem. SZEMERÉDI FANNI KRITIKÁJA.

Biztos, hogy érdekelni fogja a szórakozni vágyó nézőket az, hogy öten ülnek több mint egy órán keresztül egy asztalnál? De még mennyire! Lássuk csak, mi is kell hozzá? Csak akkor tud működni a konstrukció, ha van egy olyan szöveg, aminek az írói nagyon jól ismerik a műfaj csínját-bínját, és profi szinten művelik a nagyipari poéngyártást. 

Billy Van Zandt és Jane Milmore sokáig tanulmányozhatták a jól megcsinált színdarabok, bohózatok, sőt a sitcomok dramaturgiáját. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva: minden szabályt betartva ki lehet kotyvasztani az üstben a szuper gegsort, ami aztán tarol az Off-Broadway színpadán. A Bocs, félrement! a jól megcsinált színdarabok mai utódja, amiben ajtócsapkodás helyett az enterek lenyomása adja a ritmust. Tulajdonképpen a már jól ismert és bevált megcsalós-kavarós bohózat helyeződik át a cybertérbe, és ez frissességet hoz a színpadra. Ugyanakkor nyilván redukál is erősen. El lehet azon szontyolodni, hogy az egyre inkább teret hódító virtuális valóság hogyan alakítja át (teszi szegényebbé) az emberi interakciót, hogy a színház, az egyik utolsó műfaj, mely személyes jelenlétet kíván, minek imitálja a digitális világot analóg eszközökkel, de ennek éppen annyi helye lenne itt, mint felemelő tragikumot, megrendítő megtisztulást keresni vagy moralizálni egy eltévedt levél-bohózat kapcsán. A színház reagál az életre, és például tematizálja a digitális világ okozta változásokat - vagy legalábbis frissíti, újratölti a régi történeteket. Átkeretezi. 

A sikerhez - vagyis ahhoz, hogy működjön egy gépezet - kell egy jó fordító. Zöldi Gergely úgy ülteti át a mai mindennapi cybernyelvre a szövegkönyvet, hogy a nagyim is tökéletesen érti. Bár előfordul, hogy kihallatszik az angol szöveg a magyar alól, de ez senkit nem zökkent ki, hiszen az agyunk hozzászokott. Ahogyan hozzá vagyunk szokva a tempóhoz is. Jóbarátok, Így jártam anyátokkal - ki melyik sitcomot nézi, mindegy. Nem a történet a lényeg. A jól körvonalazott, egyszerűen beazonosítható alapkarakterek mindig újabb és főleg szokatlan helyzetekbe sodrása, a félreértések adják a szikrát és az üzemanyagot is. A helyzetkomikum az alfa és az omega. Tűzijáték (vagy sorozatlövés) - egymás után robbannak a poénbombák, és mindig tudják fokozni a hatóerőt. Minden. Mondat. Poénra. Van. Írva. Se előzménye, se utóhatása. Csak a pillanat érdekli. Van még két ősi hozzávalója a bohózatnak, ami itt is alapvető: az esendő karakterek (akiken keresztül saját gyengeségünket, gyávaságunkat, lúzerségünket röhöghetjük ki, persze hálásak vagyunk a vitriolért is), no meg a sikamlós téma: a félrelépés.  

De ez még igaziból édeskevés (a darab neten található néhány más színpadi feldolgozásának rövid videója bőven elég ahhoz, hogy lássuk a különbséget, ami megerősíti, amit amúgy is tudtunk:) jó színészek kellenek! Olyan komédiások, akik színészek (ötből öten Máté Gábor-osztályban végeztek, ötből négyen “abban a” Máté Gábor osztályban). Nélkülük ez az egész a rosszabb fajta komédiázás lenne. A ritmus, a tempó - amire az egész kártyavár épül - a játszók részéről koncentrációt és mesterségbeli tudást igényel. Vígjátéki karaktereket felvázolni, egyetlen hangsúllyal, tekintettel pontosan odalőni egy tulajdonságot, reakciót, helyzetet - ez egy szakma. 

Ahhoz viszont, hogy mindez tényleg “ott legyen”, több kell. Kell, hogy Járó Zsuzsa már az első két mondatával, hangszínével, hangsúlyával megvegye a nézőteret, hogy Kovács Patrícia egy előredőléssel, vállfelhúzással előhívjon egy ismerős figurát, egy hajborzolással és egy tekintettel felskicceljen egy egész történetet, vagy hogy Mészáros Máté harsányból lágyba, együttérzőből gerinctelenbe, lúzerből pasiba forduljon szinte átmenet nélkül és mindig önazonosan. A szeretni-, szánni- és nevetnivaló karakterek tehát “a naiv”: Kovács Patrícia megcsalt felesége mintha a Szex és New York Charlotte-jának kishúga lenne - finoman szólva sem rafinált észjárású úrilány; “a gátlástalan hazudozó”: Schruff Milán olyan magától értetődő természetességgel simlizik, hogy szinte még magának is elhiszi, amit a nőknek akar beadni, angyalarcú kis girnyó; azért szeretik a nézők, mert megteszi, amit ők sose mernek; “a szerencsétlen jóbarát”: Mészáros Máté George-a egy egész estés romkomban főszereplő is lehetne: “az örök második, az örök segítő nagy lehetősége” - hát persze, hogy szurkolunk neki; “a szarkasztikus rezonőr”: Járó Zsuzsa, a barátnő, akinek epés megjegyzései mindenkit savaznak, aki él és mozog - a néző nem kis kárörömére. És a “vadmacska” speciális alfaja: “a póruljárt vadmacska” - Péter Katáé talán a legkevésbé hálás karakter: a bűnbak - a színésznő a szerethetőség felé igyekszik tolni, de nincs rá sok mozgástere ebben a történetben. 

Ahogyan egyébként másra sincs sok tere a játszóknak: nem mozognak, csak ülnek, mintha felolvasószínházban lennénk, majdnem teljesen megfosztva a mozgás és a partnerrel történő szem- vagy fizikai kontaktus lehetőségétől. Khell Zsolt díszlete engedi a cybertér és a fejben mozizás megszületését, Fekete Györgyi jelmezei világos jelzések az említett alapkarakterekre. Paczolay Béla rendező pedig a szigorú karmester szerepét vállalta, és friss tempót diktált.

A történet vége teljesen mindegy, bármilyen párosítás, meg- és kiérdemelt jutalom/bünti benne van a pakliban, akárki maradhatna boldogan akárkivel az ötösből. Olyan ez az előadás, mint suttyomban pletykálni mások magánéletéről egy dupla tejszínhabos somlói mellett. Vagy harmadszorra is végignézni a Született feleségek első évadát. Hedonizmus, guilty pleasure.

Szemerédi Fanni

Forrás: revizoronline.hu