Hernádi-est: eljött egy pont
2017. 02. 07.

Hernádi-est: eljött egy pont

Még a nyolcvanas évek járták – igaz, már a végüket -, amikor egy dizőzhang búgta kitartóan, hogy Sohase mondd. A szövegben volt egy olyan rész is, “ha megérte, jöhet egy pont”. A dizőz természetesen Hernádi Judit volt, akinek szakmailag egyértelműen megérte az elmúlt csaknem harminc év, remélem nem is akar pontot tenni a végére, még akkor sem, ha sajátos életrajzi koncertje épp ezt a címet viseli a Belvárosi Színházban.

Halkan zsizseg a zenekar, a színpadon szétszórt fehér műanyagbetűk világítanak ­­- természetesen a Hernádi szót adják ki, mi mást -, klubkoncert-hangulat úszik az art deco mennyezet alatt, most látjuk csak igazán, hogy a Belvárosi Színház sohasem színháznak szánt apró színtere bensőséges zeneestek ideális helyszíne. Nem véletlenül passzolt olyannyira ide Vári Éva Piaf-előadása, noha a siker persze nem elsősorban a helyszínnek, mint inkább a művésznőnek köszönhető, de azért a gomb is számít a kabáton.

Hernádi hatvanéves lett, bátran leírhatom, nem látszik rajta, híres vonalú lábai a fantáziának nem sok teret hagyva villannak ki az estélyi hatalmas hasítékából, és megszólal az összetéveszthetetlen hang. Különös, hogy a zseniális előadók milyen gyakran nem is rendelkeznek olyan hanggal, amelytől az énektanárok döbbenten meginganak és belekapaszkodnak a nagybőgőbe, nehogy leterítse őket a meglepetés. Vannak nyilván ilyenek is, de a többiek olyan alkotóelemekkel pótolják a kisebb hiányosságokat, hogy aztán nemhogy hiányosság nem lesz már ott, de sokkal inkább erős többlet keletkezik. Tiszta kapitalizmus ez, kezicsókolom, az eredeti tőkefelhalmozást kiegészíti egy kis önmagukkal szemben folytatott rablógazdálkodás, de összeszedik, amire szükségük van, a közönség meg bennszakadt lélegzettel ül.

Apropó, közönség. Pontosan tudom, hogy eklektikus, de távolról sem mindenevő ízlésem kissé koravén, mégis meglep, hogy a nézőtéren nálam egységesen minimum 25 évvel idősebb korosztály ül, azaz 65 körül járnak a fiatalabbak, a felső határ pedig a defibrilláló készülék. Ennyire nem érdekel egy Hernádi a 40 körülieket? Hiszen mi már nem vagyunk kamaszok, s igaz, hogy már nem lessük lélegzetvisszafojtva a legújabb videójátékokat – jó, én deviáns vagyok, mert sose érdekeltek, de ez nem általános kortársaim között -, még nyomolunk a különböző koncerteken, időnként Szigetelünk is, de azért már eljárunk színházba is, performanszok mellé igazi kőszínházakba is, mit tesz isten, talán Operába és Zeneakadémiára és Müpába is, most mégis kortársaim nyomasztóan magányos hírmondója vagyok a nézőtéren, leszámítva a jó érzést, hogy végre megint a legfiatalabb lehetek valahol, az Arany Alkony otthonokat leszámítva.

Pedigh Hernádi megérdemli a figyelmet. Amint régi fényképfelvételeket pörgetve mesél, karrierje egyes stációit fémjelző dalokat ad elő, feltámasztja a kuplét – azért se írom le mi az, keressetek rá -, viccel a közönséggel, az említett kuplé refrénjét idézve sóhajtozza egy távozó bácsi után, hogy “kapitány, kapitány!”, ez valahogy korfüggetlen. Illetve 30 fölött tökéletesen érthető, az élvezhetőségét meg fölösleges is bizonygatnom.

És Hernádi felszabadultan mondja is, azt is, amit megírtak neki, azt is, amit ő írt meg, de zavartalanul elmondja, ami láthatólag épp akkor és ott jut eszébe. Ha meg nem mondja, dalolja, kétórás show-t nyom le. – Ez az én estém, arról beszélek, amiről akarok – jegyzi meg mintegy mellékesen, pedig ez a súlytalannak tűnő mondat az egyik leglényegesebb, az est ars poeticája. Mond is mindent, amitől a frissen fordrászolt belvárosi pesti közönség nem csupán derül, de sokatmondóan összenéz, bennfentes utalások világa ez, amelyeket mindenki ért, egy kis entellektuális skanzenban vagyunk a mindent maga alá gyűrő kertévé-világban.

Gálvölgyi János ünnepi blokkja vegytiszta stand-up, kissé kilóg a szerkezetből, egy duett azért belefért volna, elvégre tud énekelni ő is. Ez a stand-up szám meg is lep, Gálvölgyi a paródiák mestereként ismert, de megállja ő a helyét minden maszkmesteri segítség nélkül is, elég ha kiáll, és mondja, persze nem mindegy, hogy hol, mert az ő viccei is belvárosiak, ezek nem ülnének Tápiószentszabadján, de hát a fenébe is, miért is kellene nekünk szégyenkezni belvárosiasságunk miatt, s ha Tápiószentszabadján lehetnek csak helyben ütő kocsmaviccek, hát Pest belvárosában is lehetnek számunkra csattanó lokálpoénok.

Hernádi Pontja csillagos pirospont marad bennünk, de hogy mennyire, arra igazából akkor jövök rá, amikor a színházból egyenesen belelépek az ünneplő belváros szokásos csillagsziporkáiba, amit a titkok ismerőinek beavatott és elnéző mosolyával szemlélek, mert már tudom, hogy Hernádi egymaga fényesebb, mint a csak percnyi elvakításra képes tűzijátékok.

Forrás: artiq.hu