Az Orlai Produkció Love, love, love című előadásában már csak egy alkalommal, november 25-én láthatja a közönség Péter Katát. Az anyai örömök elé néző színésznő szerepét Pámai Anna veszi át. Péter Katával beszélgettünk.
– Hogyan zajlik egy szerepátadás, -átvétel? Az utód kiválasztásába a szereptől elköszönő színésznek is van beleszólása?
– Általában nincs. A rendező és a színházigazgató dönti el, hogy ki kapja a szerepet, bár előfordul, hogy kikérik a színész véleményét is.
Péter Kata / Love, love, love
– Amióta tudod, hogy Pálmai Anna veszi át a szerepedet, találkoztok, beszélgettek róla?
– Persze, amúgy is jóban vagyunk, nagyon örülök, hogy ő veszi át a szerepet. Több próbán is ott volt, látta a bemutatót is, és már próbál a következő előadásokra.
– Ilyenkor az előd segít az utódnak?
– Ez érzékeny dolog. Aki átadja a szerepet, felajánlja a segítségét, amivel vagy él valaki, vagy nem. Többször vettem már át szerepet én is. Ilyenkor kap az ember egy DVD-t az előadásról. A felvétel és a rendező közreműködése általában elég, nem kell a színész segítsége. Persze vannak olyan darabok, ahol például sok a gyorsöltözés, és ami hátul, a takarásban történik, azt csak a színész tudja elmondani. A praktikus tanácsok jól jönnek, de hogy az új szereplő hogyan formálja magára a szerepet, az kettejük dolga a rendezővel.
– Te milyen szerepeket vettél át?
– Amikor a Vígszínházba szerződtem, több szerepet is átvettem – például a Mikvében, az A padlásban – Tornyi Ildikótól, aki akkor várta az első gyerekét. A Katonában egy évre átvettem Jordán Adél szerepét az A hős és a csokoládékatonában, és volt jó néhány beugrásom is. Sokan nem szeretik a beugrásokat; én mindegyiket nagyon szerettem. Főleg azokat, amiknél kevés idő volt a felkészülésre. Előfordult, hogy egyik napról a másikra kellett beugranom, mert megbetegedett valaki. Ilyenkor rengeteg adrenalin gyülemlik fel az emberben, minden receptora nyitva van, mindenre élesen figyel, ezért hihetetlen teljesítményekre képes. Magam is megdöbbentem, hogy ennyi idő alatt hogyan fértek a fejembe a jelenetek szövegei. Az ilyen szélsőséges helyzetekben derül ki, hogy még mennyi szabad kapacitása, rejtett tartaléka van valakinek. Nagyon jó ezt az állapotot megélni.
– Az ilyen állapotok miatt érdemes a színészi pályát választani?
– Olyan szempontból igen, hogy nagyon jó a határainkat feszegetni. Mindig nagyon izgalmas és építő, ha kilendíted magadat a komfortzónádból. De azért ha csak ez lenne, akkor előbb-utóbb idegrendszeri problémák miatt meghalna a színésztársadalom háromnegyede. Mindig azzal küzdünk, hogy a felismerhető, sokat használt gesztusok helyett újakat, a begyakorolt megoldások helyett váratlanokat találjunk, és ezek előbb születnek meg szélsőséges helyzetekben.
– A Love, love, love-ra hogyan reagál a közönség?
– A Love, love, love az első pillanatban nem tűnik mély drámának, de amikor a humorból egyszer csak átfordul valami komorabba, csönd van a nézőtéren. A végére komoly kérdések merülnek fel a nézőkben: hogyan nevelték őket, ők hogyan nevelik a gyerekeiket, mik zajlanak a családon belül generációról generációra?
– Neked ez most különösen elgondolkodtató, talán még tanulságos is lehet, hiszen éppen babát vársz, hamarosan szülő leszel.
– A Love, love, love szülőpárosa szélsőségesen durva dolgokat művel a gyerekeivel és a környezetével. Bízom benne, hogy olyan hibákat, mint ők, akkor sem követnék el, ha nem ismerném, illetve játszanám a darabot.
– Gondolom, ha kívülről, Péter Kataként tekintesz Sandrára, akit játszol, nem találod rokonszenvesnek. Milyen érzés egy ilyen figura bőrébe bújni?
– A második felvonásban a negyvenes éveiben jár a házaspár, a gyerekeik kamaszok, és kegyetlen beszólásai vannak az anyának. A próbákon, az elemzések során szembesültem először azzal, hogy milyen durva, ellenszenves Sandra. Vannak ilyen emberek, tudjuk, de eltartott egy darabig, mire átlöktem magam azon, hogy úristen, mennyire szemét ez a nő. Aztán amikor ez megtörtént, azt éreztem: jaj, de jó, hogy most ennyire szemét embert játszom. Ha megkeresed a figura mozgatórugóit, a belső igazságát, akkor bele tudsz bújni a bőrébe, sőt örömmel bújsz bele. Nagyon jó érzés egészen más karaktert játszani.
– Egy interjúban azt mondtad: gátlásosabb vagy annál, mint hogy csak úgy mutogasd magad a színpadon. Mit értesz ezen?
– Nem szeretek csak azért színpadon lenni, hogy nézzenek. Ilyenfajta magamutogatás nincs bennem. Ha nem tudom, mi a szándék azzal, hogy a színpadon vagyok, előjön a gátlásosságom, szégyellem magam. Önmagában azért, hogy föl-alá mászkáljak és több száz szempár szegeződjön rám, nem szeretek színpadon lenni, az nem esik jól, sőt zavarba hoz. Olyankor borzasztó, ha néznek. Akkor szeretem, ha néznek, ha tudom, hogy mi az előadás célja, és egyet is értek vele. Persze nem mindig derül ki az elején, hogy mire mondott igent az ember, egy próbafolyamat közepén pedig, hacsak nem történik valami nagyon-nagyon durva dolog, nem áll föl. Nem hagy cserben senkit, hanem megpróbálja kihozni a maximumot a helyzetből. Van, amikor kívülről fel sem tűnik, de belülről a kínok kínját éljük át, főleg akkor, ha rossz ízlésű, rossz humorú az előadás. Szerencsére nem sok ilyenben volt részem.
– Tavaly felmondtál a Vígszínházban. Miért?
– Hat évig voltam tagja a színháznak, de már a főiskola után is játszottam a Vígben különböző darabokban. Az elmúlt hat évben nem kaptam olyan és annyi feladatot, amire szükségem lett volna. Nem húztam tovább az időt, eljöttem.
– Érezhető a színházban a Marton-ügy hatása?
– A kollégákon és az előadásokon is lehet érezni. Mindenki zaklatott, megrendült, sokat beszélgetnek egymás közt, és próbálják feldolgozni a történteket. Nagyon nehéz szembenézni az igazsággal, ha egy olyan emberről van szó, akiben megbíztál, és nem tudtad volna róla elképzelni mindazt, ami kiderült. Természetesen rám is hatott, ha soha nem lettem volna a Vígben, akkor is hatott volna, mint ahogy az egész társadalomra hat. Azt gondolom, nagyon fontos, hogy beszéljünk erről, mert ahogy hallom, sem az elszenvedők, sem az elkövetők nem tudják, hol a határ. Az elszenvedők nem tudják, hol van az a pont, amin túl nem kell tűrniük, amikor azt kell mondaniuk, hogy nem, és segítséget kell kérniük. Eddig nem kértek segítséget, mert nem bízhattak abban, hogy a társadalom melléjük áll. A zaklatásoknak nem volt következménye. Most már talán lesz. A másik fél számára sem voltak kijelölve a határok. Sokan azt mondják a zaklatásokra: akkor így csajoztak. Viccesnek tartanak olyan dologat, amik egyáltalán nem viccesek. Nem érzik, hogy olyan területre lépnek, ahová csak akkor szabad, ha engedélyt kértek és kaptak rá. Nagy kuszaság van a fejekben. Most több évtizedes begyöpösödött, bebetonozott rendszerek borulnak. Nagyon remélem, hogy ennek az ember- és természetellenes hierarchiának vége lesz.
– Orlai Tiborral hogyan kerültél munkakapcsolatba?
– 2010-ben találkoztunk először. A Czukor Show-t csináltuk Szombathelyen, ami nem tudta kifutni magát. Orlai látta az előadást, és meghívta a Belvárosi Színházba. Később beszállt az AlkalMáté Trupp-os előadásokba, amiket mi, volt Máté Gábor-osztályosok csinálunk nyaranta. Aztán tavaly meghívott a Bocs, félrement egyik szerepére, amiben csupa Máté-tanítvány játszik. Amikor eljöttem a Vígből, azt mondta, szívesen lát az Együtt, szabadon szlogennel fémjelzett csapatában. Ennél jobb nem is kell: van egy biztos pont, de lehetőségem van másutt is dolgozni.
– A szülés után egy darabig nyilván nem állsz színpadra. Nem tartasz attól, hogy ha nem leszel benne a vérkeringésben, megfeledkeznek rólad, és nem kapsz majd szerepeket?
– Sokan tartanak ettől, de bennem nincs ilyen félelem. Még nem foglalkozom azzal, hogy mi lesz velem a szülés után. Egyrészt a férjemmel együtt nagyon vágytunk már erre a gyerekre, másrészt szabadúszóként sokszor voltam már olyan helyzetben, amikor teljesen kilátástalan tűnt minden, de mindig történt valami. Bízom benne, hogy ez most is így lesz. Örülök azoknak a szerepeknek, amiket most játszom, örülök annak, hogy Orlainál vagyok és ilyen szabadon várhatom a gyereket. Többen kérdezik, hogy mikor jövök majd vissza. Mindenkinek azt mondom, hogy legalább várjuk meg, amíg megszületik a gyerek. Nem terhelem magam azzal, hogy előre kitervelek valamit, amihez megpróbálom tartani magam. Nem tudom, milyen lesz a gyerek, és nem tudom, hogyan fogok anyaként viselkedni. Vannak elképzeléseim a jövőről, de a valóság teljesen más is lehet. Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok, és azt a megoldást fogjuk választani, ami mindenki számára a legideálisabb.
Szerző: L. Horváth Katalin
