"Komfortzóna számomra nem létezik." - Ullmann Mónika mesélt
2017. 12. 13.

"Komfortzóna számomra nem létezik." - Ullmann Mónika mesélt

Ullmann Mónika neve tényleg mindenki számára ismerősen cseng. Egészen kiskorától végigkísérhetjük sikeres pályáját. Ártatlan kislányként az Égigérő fűben varázsolt el minket, majd a Szeleburdi családban mindezt folytatta, később pedig a sorozatokba is belekóstolt, és a színházbajárok tudják, hogy nincs olyan szerep, ami ne állna jól neki. Mindenben hiteles és tehetségéről már rég meggyőzött mindenkit. A kezdetekről és az idei évben debütált szerepeiről beszélgettünk. És aki kíváncsi arra, hogy tényleg igazam van-e, az jövőre a Hatszín Teátrumban, az új darabjában, a Heisenbergben (január 24-én) megbizonyosodhat minderről.

   Beszéljünk pár szót a kezdetekről. Balettintézetben kezdted, végül a tánc helyett mégis a színészet vette át a főszerepet az életedben. Ez hogy történt?

Ullmann Mónika: A Balettintézetből a Honvéd Tánceggyüttesbe szerződtem, Novák Ferenc olyan táncjátékokat rendezett, amik már komplexebbek voltak, beszélni, énekelni, táncolni kellett, és úgy éreztem, hogy ha színpadon beszédre van szükségem, azt meg kell tanulnom.

   Amikor anno elmentél a József Attila Színházból, akkor az egyik fő ok az volt, hogy ezután szabadon választhatsz, és csak azt vállalod el, ami tényleg érdekel, amiben látod magad. Majd jó pár évet a Miskolci Nemzeti Színházban töltöttél. Ott mennyire kellett kompromisszumot köss, mennyire volt szabad választásod? Melyik találkozást emelnéd onnan ki? – gondolok itt darabra, rendezőre. Mi az, ami kimozdított az addigi komfortzónádból?

U.M.: Amikor 16 év után eljöttem a József Attila Színházból, annak valóban több oka volt, amit említettél az csak az egyik. Szerettem volna találkozni színészkollégákkal, rendezőkkel, több fajta színházi stílussal. Sok jó találkozásom volt azóta színészekkel, rendezőkkel egyaránt.

A Miskolci Nemzeti Színház struktúrája megengedte, hogy a drámától a zenés darabokon át, színművekig, nagyon sok jó darabban kipróbálhassam magam. Lukáts Andor, Zsótér Sándor, Szabó Máté, Rusznyák Gábor, Keszég László vagy Kulcsár Noémi koreográfus is mind izgalmas és bonyolult feladatokat bíztak rám; a komfortzóna számomra nem létezik.  Szeretem a munkámat, lehetőségem van általa olyan emberi történetekkel foglalkozni és egy-egy szerep kapcsán olyan önvizsgálatot tartani, olyan mély beszélgetésekben részt venni, amiért lehet, hogy más pszichológushoz megy.

   Azt gondolom, szerencsés helyzetben vagy, mert rengeteg féle szerep megtalál. Láttalak már vidám és csalfa feleségként, bohém és vicces nőként, de komoly és kőkemény üzletasszonyként, vagy éppen a gyerekeiért dolgozó anya szerepében. Azt hiszem, nemigen van olyan szerep, amit te ne tudnál könnyedén hozni. Ez tényleg így van, vagy azért voltak olyan szerepek, amikkel eléggé megküzdöttél?

U.M.: Örülök, ha így látszik, hogy ezek könnyen mennek, őszintén, de nekem az oda vezető út soha nem egyszerű. Ha csak a Boldogtalnokra gondolok, azért mert tegnap eljátszottam, nem tudok hátradőlni és nyugodt lenni a holnapi miatt.  Ettől függetlenül megfogalmazhatatlan öröm, amikor az ember benne van.

   A vidéki színházi lét után most leginkább Budapesten találkozhat veled a közönség. Nemrég volt szerencsém látni téged egy Orlai Produkcióban, a Tagadj, tagadj, tagadj c. darabban, ami az élsportolók erkölcsi dilemmáiról szól, de ezen túllépve az emberek élethazugságait is pellengérre állítja. Ez azt hiszem egy eléggé különleges szerep volt számodra. Hogy talált meg ez a szerep és mi fogott meg benne?

U.M.: Orlai Tibor kért fel. Nem találkoztam még olyan művel, ami a sporttal foglalkozna a színpadon. Érdekel ez a világ, szeretem a sportolókat és ez a darab rámutat egy olyan problémára, amivel mindig csak felületesen foglalkozunk a média által. Kicsit mélyebb bepillantást enged abba, hogy bizonyos döntések mögött milyen kényszerhelyzetek vannak. Sokat beszélgettünk sportolókkal, szakértőkkel és ezáltal egy olyan zárt világba engedtek bepillantást, ahol az okok és az okozatok szorosan összefüggnek. Az emberi tűrőképesség fizikai határait feszegetve dolgoznak ezek az emberek mindennap egy áhított cél, az aranyérem érdekében, feláldozva emberi kapcsolatokat és a saját egészségüket. Örülök, hogy ez a darab megmutatja a történetnek ezt az oldalát is.

    Nemrég ismét egy új előadásban láthattunk a Mozsár Műhelyben, az Élet.történetek.hu-ban, ami, bár ketten vagytok benne, mégis egy monodráma. Szerintem az egyik legizgalmasabb és egyben talán a legnagyobb feladat egy színész számára, hiszen végig neked kell fenntartanod a nézők figyelmét. Bella egy, ha úgy tetszik, testét áruba bocsátó nő. A történetét hallgatva mégsem tudom egy percig sem elítélni, és még csak abban sem vagyok biztos, hogy sajnálni kellene őt. Valamilyen szinten szinte irigyeltem a kitartását, és kicsit ellentmondásos, de az emberségét is. Neked mi a véleményed róla?

U.M.: Igazad van, nem kell őt sajnálni és szerintem egyáltalán nem ellentmondás, hogy ő emberséges. Az emberség foglalkozástól független dolog. Egy jó anya, aki most ebből tudja biztosítani a gyermekei mindennapjait, kifizetni a fűtésszámlát, vacsorát adni, vagy akár az egyetemet kifizetni. Szerintem nőként az anyaságában teljesedik ki, a testét pedig munkaeszköznek tekinti. A saját határain belül megtalálja a boldogságot és törekszik is erre. Sok mindenen ment már keresztül és kapaszkodik a boldog pillanatokba.

    Mint kívülálló, mindig szerettem volna megtudni, hogy hogyan is zajlik egy monodráma próbája? Mert egy előadást egy rendező irányít, az egyértelmű, sok mindent kell összefogni, a szálakat és a színészi játékot egyaránt, de itt az gondolná az ember, hogy a színész ráérez a történetre, és kész az előadás.

U.M.: Ez nem így van. A színész jó esetben valóban ráérez a történetre, de azon belül, hogy mi legyen hangsúlyosabb, mi az, ami jobban kifejezi azt, amit egyébként én is szeretnék, azt egy rendező látja kívülről a legjobban. Én a saját logikai menetem szerint építem fel a történetet, de ha egy kívülálló kinyit egy másik ajtót is, az sokban gazdagíthatja a történetet. A monodráma tényleg nagyon új műfaj nekem, de nagyon izgalmasnak találom, hogy míg egy normál előadásban csak a partner létezik, itt a közönség a partner.

Forrás: kultonlineblog