Beszlán, 2004 szeptembere. Háromnapos túszdráma egy iskola tornatermében. Harmincöt terrorista, több mint 1100 túsz, köztük 777 gyerek. A Mi és Ők című darab a beszláni túszdrámáról szól két gyerek – egy fiú és egy lány szemén keresztül. Az előadásról, a gyerek-nézőpontról, a rendezésről, valamint a pályakezdésről és sorozatokról beszélgettünk Fehér Balázs Benő rendezővel és Vilmányi Benett-tel, az egyik főszereplővel.
A 2004-es beszláni túszdrámáról beszélni sem könnyű, nemhogy színpadra állítani a történteket vagy olyan gyereket alakítani, akit fogva tartottak a terroristák. Miért éreztétek mégis fontosnak, hogy megszülessen ez az előadás?
Vilmányi Benett: Szerintem attól különleges ez a darab – ha lehet így fogalmazni –, hogy gyerekek a szereplői, ők mesélik el az eseményeket. Teljesen más nézőpont így, mintha szülőket formálnánk meg. És érdekesebb is – akárcsak a színdarab alapjául szolgáló dokumentumfilm (a Children of Beslan című, 2005-ös BBC-dokumentumfilm – a szerk.), melyben szintén gyerekek beszélnek.
Fehér Balázs Benő: Érdekes, hogy a brutalitást két gyerek nézőpontjából ismerjük meg, és az a forma is, hogy a nézőkhöz beszélnek. Nincs benne szentimentalizmus, a darab úgy hat, hogy látszólag nem akar hatni. Egy felnőtt meg akar felelni kommunikációs normáknak, értelmezni akarja az eseményeket, jelezni, hogy mit gondol egy adott helyzetről – ezzel szemben egy gyerek minél pontosabban akar fogalmazni, nem reflektál arra, amit mond.
A terrorizmustól való félelem a levegőben van, de színházi előadás ritkán foglalkozik a témával.
A Katonában 2011-ben bemutatták a Nordost című darabot, amely arról szólt, hogy 2002 októberében ugyanaz a terrorista csoport, amelyik a beszláni túszdrámáért felelt, elfoglalt egy moszkvai színházat. De abban az előadásban három különböző nézőpont jelent meg: egy túsz, egy terrorista és egy, a mentésben részt vevő orvos beszéltek.
Benett, 24 éves vagy, messze a gyerekkortól. Hogyan próbáltál belehelyezkedni egy gyerekkarakterbe? Más eszközöket használtál, mint mikor felnőttet formáltál meg?
V.B.: Elsősorban Benő utasításait követtem, aki azt szerette volna mindkettőnktől (a másik főszereplő László Lili – a szerk.), hogy semmiképpen se illusztráljunk. Vagyis: ne külső jegyekkel mutassuk meg, hogy gyerekek vagyunk, hanem gondolkodásban. Azt beszéltük meg, hogy az elején még inkább gyerekként játszunk, szabadabban mozgunk, ám ahogy haladunk előre a történetben, fokozatosan elhagyjuk ezt a gyerek-viselkedést. A lényeg a történet, nem arra kell összpontosítani, hogy gyerekeket alakítunk. Ez úgyis kiderül.
F.B.B.: Az egyik próbán meglátogatott minket Philip Arnoult amerikai rendező, és azt mondta, hogy nagy buktató lehet gyereket játszani, és persze, maga a téma is kényes, de szimpatikus neki, ahogy hozzáállunk az anyaghoz.
Hogyan álltatok hozzá?
F.B.B.: Ha egyáltalán nincs megjelenítve, hogy gyerekek, akkor egyrészt megkerüljük a feladatot, másrészt a szöveg nyelvezete is ellenáll egy ilyen játékmódnak, de az is ellenszenves lenne, ha „gyerekeskednének”, gagyognának, magasabb hangon beszélnének, és sorolhatnám a gyerekjátszás sablonjait. Azt kértem, hogy az előadás elején pregnánsabban, figurálisabban játsszanak gyereket, és ez szépen lassan kopjon ki, így megmarad a gyerek „előjegyzés”, de a néző tud figyelni a történetre, és nem viszi el a figyelmét a színészi bravúr. A gyerekek gondolkozását, naivitását, az önreflexió hiányát kell megjeleníteni.
Arra törekedtünk, hogy úgy tűnjön, mintha a két gyerek rendezte volna a saját előadását.
A történet nullpontja az, hogy őket felkérték, prezentálják az ott történt eseményeket – erre egyébként az előadásban folyamatosan utalást teszünk. Együtt kell lélegezni a nézőkkel, figyelni arra, hogy értik-e, amiről szó van, reagálni arra, ha reagálnak.
Benő, említetted, hogy az amerikai rendező szerint kényes témához nyúltok azzal, hogy színpadra viszitek ezt a darabot. Szerinted szabad/lehet egy ilyen túszdrámából előadást készíteni?
F.B.B.: Ha kellő érzékenységgel állunk hozzá, akkor szabad. Az is kérdés volt, hogy mi lehet a célja egy ilyen előadásnak. Ez nem olyan jelenség, amely megelőzhető vagy amelyben a nézőknek bármi felelősségük lenne, nem tudunk terrorizmus-prevenciót tartani. De az lehet eredménye, hogy beszélünk arról a félelemről, amelyet a terrorizmus gerjeszt az emberekben, és ezzel valamelyest enyhítjük.
V.B.: Amikor meséltem egy barátomnak az előadás témájáról, megkérdezte, nem tartunk-e attól, hogy beskatulyáznak minket azzal kapcsolatban, melyik politikai oldal felé húzunk. Az embereket hajtja a kíváncsiság, hogy kiderítsék egy közszereplőről – és itt most nem magamról beszélek –, hogy jobbos-e vagy balos, amit az elhangzott mondataikból próbálnak görcsösen megtudni. Azt hiszem, ez borzasztóan ártalmas. Ez győzött meg arról, hogy fontos az előadásunk, amelyben politikamentesen beszélünk a történtekről. Mert szögezzük le: az, ha valaki nem ért egyet a kormány bevándorláspolitikájával, nem egyenlő azzal, hogy támogatja a terrorizmust. Látnunk kell:
nagyon káros az, hogy a kormány rettegésben tartja az embereket, de azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a terrorcselekményekben ártatlan emberek is életüket vesztik.
Benett, a Terápia című sorozat kapcsán korábban azt nyilatkoztad a Zoom.hu-nak, hogy saját élményekből építed fel a karaktered. Ebben az esetben miből dolgoztál?
V.B.: Nekünk az volt a feladatunk, hogy olyanok legyünk, mint a dokumentumfilmben a gyerekek, akik átélték az eseményeket, tehát hitelesek. Az elején ez még nehézséget okozott, de a próbák során egyre jobban ment. Ami pedig a saját élményt illeti: végül is ez a lényege a Sztanyiszlavszkij-módszernek is, hogy valami hasonló saját élményt vesz elő a színész, abból próbál építkezni. Benő egyébként sem engedett minket tévútra, ha a hitelességről volt szó.
Benő, neked mi okozott nehézséget a rendezés során?
F.B.B.: Elkerülni a szenvelgést. Olyan konkrét feladatokat adni a színészeknek, hogy elhiggyük: van tapasztalatuk erről a fajta szenvedésről, de soha ne akarjanak minket megríkatni, szimpátiát kelteni saját maguk iránt. Viszont az fontos, hogy megkedveljük ezt a két embert, mert akkor hat ránk a sorsuk. A fiú vonzódik a lányhoz, de ezt a nézők és a lány elől is titkolja, tehát ez hibaként derülhet ki. Bakikból, véletlenekből.
V.B.: Erről eszembe jut, hogy a munkabemutatón már az első hiba után azt mondta egy néző: nem baj, kezdd újra!
Benő, te 2014-ben, Benett, te pedig idén végeztél a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ám egyikőtökről sem lehet elmondani, hogy tipikus pályakezdőként – nulla gyakorlattal és szereppel a hátatok mögött – indultatok. Csak szerencsések voltatok, vagy most már az a divat, hogy gyakorlott színészek/rendezők kerülnek ki az egyetemről?
V.B.: Amikor jelentkeztem az egyetemre, fogalmam sem volt, ez hogyan működik. Régebben harmadik-negyedik osztályig senkit sem engedtek sehova, castingokra sem, de mostanra – úgy látom – ez megváltozott. Rájöttek arra, hogy már az egyetem alatt dolgoznia kell annak, aki később is ezt akarja csinálni. Muszáj, hogy lássák: létezel. Szerintem most már ez lesz a norma.
F.B.B.: Egyetemistaként és már végzettként játszani, rendezni teljesen más. Nekem nehéz is összehasonlítani azt a felelősséget, amelyet egy egyetem alatti vagy egy katonás, átriumos, radnótis munka jelentett. Sokat hallottuk a végzettektől, hogy addig örülj, amíg az egyetemre jársz, mert védettséget ad, és lehet hibázni. Ezt akkor persze, nem így éreztük, de már igazat adok nekik.
Miért nagyobb a felelősség most?
F.B.B.: Mert hamar elkönyvelnek mindenkit. A Tajtékos napokat még az egyetemen csináltam, sokan szerették, én pedig a későbbi munkáimban próbáltam megfelelni ennek, és ez görcsössé tett. Észrevétlenül jobban kezdett érdekelni egy rendezésem sikere, mint maga az előadás. Mostanában jöttem rá erre, amikor már visszataláltam a helyes értékrendhez. De semmiért nem adnám a bukásaimat.
Benett, te most szerződtél a Radnóti Színházhoz, míg Benő, te szabadúszóként dolgozol. Benett: mindig is társulati tag szerettél volna lenni?
V.B.: Az igazság az, hogy ezen soha nem gondolkoztam. Ennyire előre nem terveztem meg a jövőt. Az viszont tény, hogy annak, amikor Adél (Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója – a szerk.) azt mondta, szeretné, ha a színházhoz szerződnék, nagyon örültem. Már most tudom, hogy jövőre lesz három bemutatóm – ebből a szempontból biztosabbnak érzem a társulati létet.
F.B.B.: Én is voltam társulati tag az Átriumban két évig. Színészként azóta is minden évben van egy bemutatóm ott, ahogyan Orlai Tibor is vissza-visszahív, és Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Színházban is fogok újra rendezni. Örülök, hogy sok helyre eljutottam, dolgozhattam idősebb és fiatalabb színészekkel, vidéken és Budapesten is, de most már jól esne elsősorban rendezőként egy helyen dolgozni évi kéttőt. Most nagyon jó, hogy Benett-tel már másodjára (az első közös munkájuk A játékos című Dosztojevszkij-darabban volt, a Radnóti Színházban 2017-ben – a szerk.), Lilivel pedig harmadjára dolgozunk együtt.
Viszont a ti életetekben – szerencsére vagy sem, majd elmondjátok – nem csak a színház van, hiszen televíziós sorozatokban is szerepeltek. Benett, téged az ország a Terápiában ismert meg, majd játszottál a Korhatáros szerelemben, egy epizód erejéig pedig az Egynyári kaland harmadik évadában is feltűntél. Amelynek Benő, te állandó szereplője vagy, korábban pedig a Hacktionben láthattunk. Milyen emlékeitek vannak ezekről a szerepekről?
V.B.: A Terápiára a mai napig úgy gondolok vissza, hogy az egyik legjobb munkám volt. A Korhatáros szerelem pedig mindenképpen jó leckének számít… Naivan azt gondoltam, attól még, hogy limonádé, lehet valami tök szupert kihozni belőle – csakhogy úgy érzem, ez nem jött össze.
Ez a műfaj eleve azt hordozza magában, hogy az emberek nem veszik elég komolyan, de persze, volt, akivel szerettem együtt dolgozni.
Amit kértek tőlem, azt meg tudtam csinálni, de nem éreztem jól magam a szerepben.
F.B.B.: Az Egynyári kalandot azért szerettem, mert Zomborácz Virág (a sorozat író-rendezője – a szerk.) nagyon jól instruált, szuper volt harminc napot forgatni. Visszanéztem a harmadik évadot, és azt láttam, hogy sokszor enervált vagyok. Amit én elégnek éreztem a forgatáson, az a tévében színtelen, unalmas lett. Most, hogy dolgozunk a negyedik évadon, jól jönnek ezek a tapasztalatok.
V.B.: Én is visszanéztem mindent, minimum egyszer. Sokszor voltam elégedetlen magammal, de muszáj volt megtanulnom gyorsan elengedni ezt, mert egy időben túlságosan is ráparáztam. Mikor már huszadszorra néztem vissza egy szót vagy egy k betűt, az már annyira nem volt oké. De arra például még most is görcsösen figyelek, hogy a szájnyalást elkerüljem.
