Bálint András a Színművészeti Főiskola elvégzése után szülővárosában, a pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött. Négy évvel később a Madách Színház, majd a Magyar Filmgyártó Vállalat társulatának tagja lett. 1985-ben került a Radnóti Színházhoz, melynek 31 éven keresztül volt az igazgatója. Színművészi teljesítményét Kossuth- és Jászai Mari-díjjal ismerték el, megkapta az érdemes művész címet, pár évvel ezelőtt a Prima Primissimát, és beválasztották a Halhatatlanok társulatába is.
Tavaly ünnepelte 75. születésnapját, de fáradhatatlanul játszik tovább és készül az újabb kalandokra. Tavasszal az Orlai Produkciós Iroda egyik új bemutatójának, a Vénusz főszerepét alakítja, az évad végén pedig rendezni is fog Szombathelyen. Bálint Andrással beszélgettünk bemutatóiról, a versekhez és a zenéhez fűződő kapcsolatáról, önálló estjeiről és az életről.
Ez az a bizonyos barna hátitáska?
(nevet) Amíg a Radnóti igazgatója voltam, addig egy szép, régimódi aktatáskát használtam. Három évvel ezelőtt, amikor leköszöntem, és amióta idézőjelesen már csak színész vagyok, azóta ezt használom. Most például a Vénusz szövegkönyve van benne. Bizonyos értelemben szimbolikus is volt ez a váltás, bár igazgatóként is megmaradtam színésznek, de mégiscsak hivatali pozícióban voltam, amihez passzolt az aktatáska.
Harmincegy évig volt a színház igazgatója. Nem lehetett könnyű „letenni”.
Az életem részévé vált, valóban, de ugyanúgy maradtam a Radnótiban, oda tartozom ma is. Ami az elmúlt három évben történt a színházban, az mind Kováts Adél érdeme. Ha megkérdeznek, akkor elmondom a véleményem, de nem állok ott Adél háta mögött, és nem is akarok egyfajta tanácsadó szerepben tetszelegni. Játszom jelenleg több darabban is, volt már idén egy premierem, és lesz is még egy.
Most pedig egy külsős produkció, a Vénusz bemutatójára készül. Hogyan érkezett a felkérés?
Még igazgatóként is volt, hogy vállaltam külsős munkákat. Játszottam többek között az Újszínházban, az Operában, Miskolcon és Tatabányán, a Tháliában pedig rendeztem is, az elmúlt harminc évben sokfelé megfordultam. A Vénusz annyiban tér el ezektől, hogy a feleségem, Deák Krisztina ötlete volt az, hogy csináljunk a filmből előadást, ő mondta, hogy nekem ezt el kellene játszanom, de valahogy elfeledkeztünk róla. Most, amikor újra felmerült az ötlet, akkor felajánlottuk Orlai Tibornak. Török Tamara pedig, aki a Katona József Színház dramaturgja, csinált a forgatókönyvből egy színdarabot. Tulajdonképpen még mindig készül, ahogy próbáljuk, úgy formálódik az anyag.
Mi fogta meg önöket a filmben?
A történet. A Vénusz egy idős, londoni színészről szól, aki még mindig játszani akar, és akinek az életében egyszer csak megjelenik egy fiatal, vidéki lány, legjobb barátjának az unokahúga, akibe egyből beleszeret. A tehetséges László Lili játssza majd. Mindez persze csak plátói érzelem, semmi testiség. Hatalmas köztük a társadalmi, rangbeli és korbeli különbség, de mégiscsak kialakul kettejük között valamiféle kapcsolat és a lány megperzseli a férfi szívét. Ez a történet egyszerre szól a szerelemről, a halálról és az élet szeretetéről. Egy óriási nagy színész, Peter O’Toole játszotta a filmben főszerepet.
Mennyire érzi magához közel a szerepet?
Az ember élni akar, aktív szeretne lenni és játszana, amíg lehet. Ebben hasonlítok rá, viszont én nem vágyódom fiatal lányok után. Maurice, így hívják a főszereplőt, legjobb barátján és ezen a lányon keresztül kapaszkodik az életbe.
Tamarának, a dramaturgnak az a nagyon jó ötlete támadt, hogy legyen a történetben egy kis mulatság, színház a színházban. Gyabronka József, aki a barátomat játssza, és Takács Kati, aki a volt feleségemet, mindketten színészek a darabban is, és együtt próbálunk egy Goldoni-darabot. Az ilyen szituációk mindig külön élvezetesek.
Ezek szerint Maurice-t is a színpad tartja életben?
A játék, a fiatalokkal való kapcsolat, és természetesen ez a lány, hiszen neki akar tetszeni, imponálni, de pórul jár, megcsalják, meg is verik. Fontos, hogy az ember idősen se távolodjon el a fiataloktól. A színpadon együtt játszhatok én is fiatal kollégákkal, akik inspirálnak.
Decemberben kezdték a próbákat, hogyan állnak?
Jól, két-három hete dolgozunk rajta. Budaörsön tartjuk a bemutatót, utána jövünk be a Hatszínbe. A díszlet viszonylag egyszerű lesz, mobilis, sok helyszínt kell megjelenítenünk benne. Lakást, próbatermet, kórházat, áruházat, tengerpartot, a National Galleryt… itt nyer majd értelmet a cím és a plakát is. Látta?
Igen, a kis puttóra gondol?
Szellemes a plakát, kicsit pimasz is, nekem tetszik. Eredetileg ez egy Velazquez-kép, Vénusz tükörrel, csak át lett alakítva, így került a fejem a puttóra.
A felesége, Deák Krisztina rendezi az előadást. Sokszor dolgoztak már együtt színházban és filmforgatás során is. A próbák után le tudják tenni a munkát?
Nem lehet így határvonalat húzni, természetesen beszélgetünk az előadásról otthon, munka után, sőt a próbák előtt is, hiszen együtt jövünk. Vannak dolgok, amiket meg kell beszélni, most még alakul a szöveg, kipróbálunk több variánst. Ehhez újralapozom az eredeti, angol nyelvű példányt, Kriszta újranézi a film bizonyos jeleneteit, még nincs meg a darab végleges formája.
Nem fárasztó?
A jó munka nem fáraszt. Játszunk, és sokat beszélgetünk, beszélgetni nagyon fontos. Pár évvel ezelőtt rendeztem a Jelenetek egy házasságból című Bergman-darabot, Szávai Viktória és Schneider Zoli játszották a főszerepeket, és úgy ért véget az előadás, hogy a házaspár, akik már elváltak, azt mondták egymásnak, hogy „köszönöm a beszélgetést”. Én szerettem volna, hogy ez legyen az utolsó mondat. Jelen állás szerint pedig a Vénusz végén azt mondom zárásként, hogy „legalább jót tudtunk beszélgetni”.
Milyen véletlenek vannak.
Talán nem egészen véletlen. Tamara remek példányt készített a filmből.
Említette, hogy folyamatosan alakul a szöveg. Mikor épül így be?
Reggel a legfrissebb az elmém, így akkor tudom igazán jól tanulni a szövegkönyvet. A próba alatt is sok minden rögzül, utána pedig ott szoktam maradni a súgóval.
Mindig is érdekelt, hogy a súgó honnan, miből tudja, ha a színész bajban van?
A súgó rögtön, az olvasópróbától fogva ott kell, hogy legyen a színészek mellett, akkor van a legnagyobb szükség rá, amikor még tanuljuk a szöveget. Segít minket, gondozza a szövegkönyvet, átírja a változásokat. Érdekes, hogy nem minden színházművészetben, nem minden országban van súgó, ma már a hagyományos súgólyuk sem létezik, a takarásban oldalt ülnek az előadások alatt. Biztonságból ott vannak, ha gond lenne. Meg kell, mondjam, én nem nagyon hallom a súgót, ezért ha megakadok a szöveggel, akkor kiszedem magamat valahogy a helyzetből.
Volt esetleg emlékezetes, esetleg vicces megakadás?
Kellene tudnom mondani, de nem tudok. Őri Rózsa, aki a Vénusz rendezőasszisztense, sokáig a Radnótiban dolgozott, és az összes önálló estemet vele csináltam. Rózsa ezeket a bakijaimat mind felírta, ha egyszer kiadja, az biztosan vicces lesz (nevet).
Nagyon sok önálló esttel, monodrámával lépett színpadra. Ez minek volt köszönhető? Ilyen sok mesélnivalója volt önmagáról? Mindig nagy vállalás egy egyszemélyes előadás.
Radnóti Miklós, Arany János, Babits Mihály… egy-egy költő személyiségébe bújtam bele. Ezek az estjeim önvallomások voltak, csak nem a saját szavaimmal, hanem versekkel mondtam el a személyes gondolatokat. Mindegyik anyagát én válogattam és szerkesztettem össze, mindig aszerint, amilyen élethelyzetben voltam. Beszéltem szerelemről és hazáról, életfilozófiáról, az anyanyelvről, öregségről…
Ebből a költészeti sorból kicsit kilóg az Úr és kutya.
(mosolyog) Mindig is kutyás voltam, és egyszer csak akartam egy estet a kutyákról, olyan versekből, novellákból, történetekből, amelyek a kutyákról szólnak. Krisztának otthon felolvastam, „nézd ezeket raktam össze”, mondtam, és ott feküdt a kutyám a lábam előtt. Golden retrieverem volt, Romeónak hívták, hallgatta, ahogy olvastam, hol elaludt, hol kiment vizet inni, és a feleségemnek jutott eszébe, hogy mi lenne, ha egy kutyával csinálnám végig az előadást. Egy profi vakvezető, engedelmes kutya, Bajusz lett a partnerem. Hetven percen keresztül együtt voltunk minden este a színpadon.
Nem volt a kutyával semmi probléma?
Nagyon-nagyon koncentráltnak kellett lennem. Figyeltem a kutyát, magamat, adott esetben improvizáltam, de mindig ott volt oldalt a kutya gazdája. Ha nyugodt voltam, akkor Bajusz is engedelmes volt. Egy speciális díványon feküdt, tele volt a zsebem jutalomfalatokkal, és betanultunk jeleket, trükköket. Amikor Karinthy Frigyes versét mondtam, akkor pedig tíz percre kimehetett a színpadról.
Az irodalom felől lépett a színészi pályára. Így érthető a vers szeretete, a sok irodalmi témájú önálló est.
Az irodalom, a költészet, a magyar nyelv mai napig fontos számomra. Játszottam színjátszókörben, irodalmi színpadon, jártam szavalóversenyekre, sőt kamaszkoromban írtam is verseket. Azt viszont, hogy valaki kiáll és elmondja a kedvenc verseit, nem tartottam sokra, de ha az ember belebújik egy költő személyiségébe, és ezen keresztül fogalmaz meg gondolatokat, vall önmagáról, az nagyszerű.
De ez nem minden verssel működik.
Azokat a költőket választottam, akik a személyiségemhez bizonyos fokig közel állnak. Kosztolányit bohém, játékos szemlélete, Babitsot tanáros szigorúsága, Márait hiúsága és hazaszeretete, Aranyt bölcsessége, Radnótit életszeretete, Heltait humora miatt. Heltai 1944-es naplóját nekem mutatta meg az unokája, így került színpadra, és utána kiadásra.
A nyáron készül egy újabb estre, Horgas Eszterrel közösen a Zsidó Művészeti Fesztiválon, ahol ön kelti életre Chagallt. Mit lehet erről tudni?
Eszter tavaly ősszel megkeresett, hogy csinál egy estet Chagallról, megkérdezte, lenne-e kedvem hozzá? Igent mondtam, mert imádom, ha zenével dolgozhatok, bár magam nem vagyok zenész, de a zenéből mindig csodálatos dolgok születnek. Erről a projektről viszont egyelőre nem tudok még konkrétumot mondani.
Érdekes, nekem önről a zenei iránti ilyen fokú szeretet nem jutott volna eszembe.
Nem? A zene csupa érzelem, olyasmi, ami felemeli az embert. Semmi máshoz nem hasonlítható érzés, amikor az élőzene és a szó oda-vissza hat egymásra. Tavaly a Zsidó Művészeti Fesztivál részeként a Vígszínházban bemutatták a Defiant Requiemet. A második világháború idején a theresienstadt-i koncentrációs táborban egy karmester szervezett énekeseket, zenekart, kórust, akikkel többször is előadták Verdi művét, a Rekviemet. Ebből a történetből készült egy koncertdráma, a Defiant Requiem, ennek voltunk Béres Ilonával mi ketten a narrátorai, nagy élmény volt. A visszaemlékezésekből olvastunk fel részleteket. Egyszeri alkalom volt, az Eszterrel közös projekt is ilyen lesz szerintem, egy kaland.
Említette korábban az Operát, az milyen munka volt?
A szöktetés a szerájból, abban van egy prózai szerep, azt játszottam én, mellettem pedig ott állt Gregor József és énekelte a csodálatos dalokat. (mosolyog) Másodszor pedig a Titus kegyelme című Mozart opera koncertszerű előadásának voltam a narrátora.
Tavaly ünnepelte a 75. születésnapját. Csinált esetleg számvetést, megállt egy pillanatra, hogy megnézze, mi történt az elmúlt 75 év alatt?
„Lassan meghalok, és semmit sem tudok magamról” – mondom ezt a Vénuszban. A mi szakmánk másról sem szól, csak hogy az ember analizálja magát, újra és újra meg kell határozni, mi vagyok én a szerephez képest? Milyen vagyok én? Mert ugyan vannak azonosságok, de nem vagyok azonos a szereppel…
Számvetést, a klasszikus értelemben nem csináltam, de ha úgy tetszik, akkor minden szerepnél, minden próbafolyamatban megcsinálom. Nem foglalkozom azzal, hány éves vagyok, kerek szám-e vagy sem. Néhány éve a Magvetőnél megjelent velem egy beszélgetős könyv Jó társaságban címen, a Radnóti Színház a leköszönésem után kiadott egy igényes könyvet az igazgatásom harminc évéről, tavaly pedig díszvendége voltam a POSZT-nak. Mindig vannak ilyen kvázi határállomások, amiknek örülök, de nem tekintem ezeket mérföldkőnek, vagy olyan pillanatoknak, amikor vissza kellene tekintenem.
Nagyon érdekes volt ez a mondat… Úgy éreztem, mintha ön mondta volna, és nem a darabból idézné.
Biztos nem véletlen. Maurice és én más élethelyzetben vagyunk, de vannak ismerős gondolatok, motívumok. Fáj mindenem, de fiatalosnak érzem magam és sportolok a mai napig. Egykoron szenvedélyesen atletizáltam, teniszeztem is hosszú évekig, és most úszom, biciklizem, tornázom. Muszáj az embernek karban tartania magát. A Vénusz egy majdnem kétórás előadás lesz, és végig színen vagyok, ez sok, lábbal is. A színészeknek mindig a lába fájdul, betegszik meg először.
És nem ez lesz az idei utolsó bemutatója.
Sőt! A Radnótiban csináljuk évad végén Zsótér Sándorral a Kakukkfészek című előadást, egyelőre ez csak a munkacíme, ebben lesz egy kisebb szerepem. Előtte pedig megyek Szombathelyre, ahol rendezni fogok. Dustin Hoffman egyik első filmjének, a Diploma előtt színpadi változatát.
Valló Péter, aki a Radnóti főrendezője, szintén megy, mint régi barátjához, Jordán Tamáshoz.
Péterrel majdnem egy időben leszünk ott. Jordán Tamás régi barátom. Tudja, mióta ismerjük egymást? 70 éve… osztálytársak voltunk az általános iskolában, egymással szomszédos házakban laktunk, később pedig párhuzamos osztályba jártunk a gimnáziumban. Közös a gyerekkorunk. Radnóti írja az Ikrek havában: „nagy dolog a gyerekkor!”
