Február 9-én a győri közönség az elsők között találkozhat Szabó Kimmel Tamás zenés szembenézésével. Az est címe Széttépve, témája a függőség. A főszereplővel népmesei hősökről és rossz döntésekről beszélgettünk.
– Szokta magát széttépve érezni?
– Az élet maga tép szét. Jelenleg a munka és a család összehangolása megy a legnehezebben. A széttépettség érzése ismerős régről is: kaposvári gyerek vagyok, és amikor felkerültem Pestre, rengetegszer éreztem magamat teljesen egyedül, bárhova is kerültem. De most a magánélet és a szakmai egyensúlyba hozása jelenti a fő gondot.
– Több interjúban beszélt arról, hogy hazaviszi az éppen próbált szerepet. Most akkor esténként egy drogos srácot visz haza?
– Fontos leszögezni, hogy a Széttépve se nem önvallomás, se nem coming out, de még csak nem is terápia a számomra. Voltak olyan helyzetek az életemben, már kamasz fejjel is, amikor tanúja voltam annak, ahogy mások tönkrementek különböző függőségeik miatt. Valahogy sokszor hozott össze a sors olyan arcokkal, akik kőkemény sztorikon vannak túl. Elképesztő szétesésekkel és felépülésekkel szembesültünk a felkészülés során, és ezeknek a történeteknek a megmutatása rettentően motiválta Novák Eszter rendezőt, meg engem is. Interjúztunk kábítószerfüggőkkel, meg olyanokkal, akik már túl vannak ezen, az ő szövegeiket Závada Péter öntötte formába.
Az én célom egyértelmű: azt szeretném, ha egy tizenéves, aki szerint menő betépni matekóra előtt, amikor megnézi ezt az előadást, átgondolja még egyszer, mielőtt bármilyen anyaghoz nyúl. Elmesélünk egy történetet, ami sok olyan ember alakját megidézi majd, akik hihetetlen dolgokon vannak túl. A néző pedig rádöbben, hogy egy-egy rossz döntés hogyan siklathat ki egész életeket.
Dokumentarista koncertszínház
– A Széttépve egyetlen ember kálváriája, vagy sok mozaikból tevődik össze?
– Nem vagyok híve a lineáris történetmesélésnek, és Eszter meg Peti is unalmasnak tartják. Petinek volt egy jó hasonlata: olyan ez az egész, mint egy biciklikerék, ahol én vagyok középen és a szerteágazó küllők mutatják, milyen sok irányba kanyarodhat a mese. Magamban dokumentarista koncertszínháznak nevezem, amiben sok és sokféle embert személyesítek meg. A függők mellett megszólal a pszichológus, de az átlagember is, azért, mert látnunk kell, hogy a környezet nagyban felelős a drámákért. Rengeteg sztorit hallottunk, amikor a család vagy a barátok a kezdődő függőséget nem ismerték fel, és ha mégis, rossz cselekvési módot választottak. Sokan teljesen természetesnek veszik, ha lecsúszik napi fél-egy üveg bor, de borzalmas bűnnek tartják egy füves cigi elszívását. Ennek a megfelelő kezelésére sem áll készen a társadalmunk, nekünk pedig a színházban az a feladatunk, hogy tükröt tartsunk, hogy ráébresszük az embereket arra, hogyan lehet erről a problémáról felnőtt módon gondolkodni.
– Volt már olyan előadása, aminek az elkészítésében nemcsak színészként vett részt, hanem az anyaggyűjtés, szerkesztés fázisába is aktívan bekapcsolódott?
– Nem, ez eddig kimaradt nekem. Egyfelől nagyon izgalmas, másfelől óriási teher. Itt a gyűjtés, a szöveg mellett a zenékbe, a díszletbe is beleszóltam és közben jöttem rá, micsoda elképesztő felelősséget rak ez rám. Azt hiszem, ezentúl másképp nézek majd a rendezőimre: az, hogy olyan ötlettel kell megjelenni a próbán, ami megtorpedózhatatlan, és mögötte kell állni energiával, tudással, akarattal, új élmény számomra.
– Ez az első olyan darab, amiben egyedül áll a színpadon. Könnyen rávette magát erre a merész kalandra?
– Egyfelől ez nagyon izgalmas, másfelől óriási teher. Itt a gyűjtés, a szöveg mellett a zenékbe, a díszletbe is beleszóltam, és közben jöttem rá, micsoda elképesztő felelősséget rak ez rám. Ahhoz, hogy valaki egyedül kiálljon a színpadra, hogy másfél órán át fenntartsa több száz ember figyelmét, állati érdekesnek kell lennie és iszonyú jó formába kell pakolni, amit csinál.
– A felkészülés egyik, ha nem a legnehezebb része a személyes sorsokkal való szembesülés lehetett. Mi döbbentette meg leginkább ezekben a történetekben?
– Amikor azt láttam, hogy az ember mennyire esendő! A legtöbb sors hasonló: elindul valaki a Rózsadombról, de legalábbis nagyon jó körülmények közül. Kamasz fejjel, akkor, amikor a legfogékonyabb a külső ingerekre, beüt a krach. Egy válás, egy haláleset vagy valami családi gikszer közbejön, a gyerek egyedül marad, kevesebb figyelem esik rá. Rossz döntéseket hoz, és rá egy évre már komoly heroinfüggő... Elkeserítő látni, hogy egy szer miatt az ember megszakít minden kapcsolatot a külvilággal, teljesen bezárkózik és képtelen kilépni az ördögi körből. Eltűnik, széthullik a fiatalsága, a rossz kommunikáció tönkreteszi minden emberi kapcsolatát, mindent alárendel a drognak, amitől csak ideig-óráig érzi jól magát. Annál, amennyit a kábítószer ad, jóval többet vesz el az embertől. És minden egykori függőtől azt hallottam, hogy muszáj lemenni a gödör legmélyére, és amikor legalul van az ember, akkor a kisujjával belekapaszkodik az árok peremébe és felhúzza magát. Nekem ezek az emberek olyanok, mint a népmesék hősei, akik legyőzték a saját sárkányukat. Kell a legmélyebb pont, különben a koszos, mindenki által lesajnált heroinistából sosem lehetne boldog családapa. Tisztában kell lenni azzal is, hogy a függőség azonnal áttevődik más, a társadalom által toleránsabban fogadott terepekre: van, aki a sportban éli ki magát, más a közösségi médiától válik függővé...
– Nem fog tetszeni a szó, de van „üzenete" az előadásnak?
– Ez tényleg nagyon rossz kifejezés. Az biztos, hogy valamilyen irányba mennek a dolgok ezen az estén. A szétesés megmutatásán van a hangsúly, azon, hogy mindenki vállalja a felelősséget a tetteiért. Nyitva hagyjuk a történetet, nem lesz „csattanó", mert nem akarok és nem is tudok ítélkezni. Megértem és elfogadom, ha valaki időnként lazítani akar: hát hogy lehetne másképp elviselni ezt a rohadt életet?! Mi elmeséljük a történetet, a néző dolga mindezt elhelyezni és megérteni a saját életén keresztül.
