Felfoghatatlan, feldolgozhatatlan
2020. 08. 27.

Felfoghatatlan, feldolgozhatatlan

Felix Mendelssohn-Bartholdy mindössze kétéves volt, amikor családja kitért és felvette az evangélikus vallást. A zeneszerző belső meggyőződésévé vált a protestáns hit, aminek fontos lenyomata a Reformáció szimfónia. Fináléjának, az Erős vár a mi Istenünk taktusainak felcsendülésével kezdődik az Ujj Mészáros Károly rendezte Hamis hang.

Mendelssohnt a történet szerint H. P. Miller, a genfiek világhírű karmestere vezényli, aki a hangverseny után öltözőjéből dühösen telefonál: elégedetlen a koncerttel, másnapra berendeli a zenészeket. Hamarosan egy izgatott fiatalember, bizonyos Leon Dinkel keresi fel a szobában, rajongóként aposztrofálja magát. Párbeszédük rövid idő alatt aprólékosan felépített, sűrű fordulatokkal átszőtt, ám sok ponton kiszámítható párbajjá alakul. A karmester titka – finom ellenpontjává válik alakja Mendelssohnénak – az előadás harmadánál derül ki: 1945-ben rokonaival közösen ellopta egy kikeresztelkedett zsidó család múltját, identitását, a nevét pedig Keitelről Millerre változtatta. Köztudott, hogy a Keitel történelmileg terhelt név, a náci Németország utóbb kivégzett vezető katonáját hívták így; a darabban a név viselője a birkenaui táborparancsnok, az ő fia a karmester. A detektívtörténet logikájával építkező jellegzetes bulvár kamaradarab egyik drámai csúcspontja a pillanat, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy látogatójának édesapját a táborban találkozott a dirigenssel. Miller utolsó kísérletként teátrális mozdulattal tárja a nemkívánt vendég elé a karján lévő tetoválást, amelyről hamarosan kiderül, hogy hamisítvány.
 
Auschwitzot bármilyen alkotás középpontjába állítani szinte lehetetlen feladat, a kísérlettel nagyon sokan vallottak kudarcot már. Két okból is: egyrészt nemcsak magát a pusztulást, de a halálgyár működéséhez kapcsolódó érzéseket, bonyolult igazságokat is képtelenség filmre venni, színpadon ábrázolni, megírni anélkül, hogy ne vegyünk el valami fontosat belőle. Kertész Imre Sorstalansága e tekintetben például kivétel (de nem az a regényből készült film). A másik ok: a holokauszt a „felidézés”, a „megjelenítés” gesztusa révén a második világháború után a kollektív emlékezet részévé vált és formalizálódott. A jelenség ugyanúgy megfigyelhető – mint erre Pető Andrea történész felhívja a figyelmet – a túlélők visszaemlékezéseiben, mint legtöbbször a téma fikciós feldolgozásaiban. (Az utóbbi esetében a sikertelen kísérletek hosszú sorát említhetnénk.
Didier Caron Tótfalusi Ágnes által fordított kamaradarabjának megközelítése viszont akár fel is csillanthatná a reményt, hogy sikerül majd kevésbé kitaposott úton haladni. A Hamis hang konklúziója ugyanis az, hogy a holokauszt azért feldolgozhatatlan mind az elkövetőknek, mind az áldozatoknak (illetve továbbgondolva: azok leszármazottainak is), mert esetében nem létezik, nem létezhet érvényes módja a bocsánatkérésnek, a feloldozásnak és igazságtételnek sem, leginkább az Auschwitz felfoghatatlanságából fakadó szellemi szakadék miatt. A megoldás hiánya, a feldolgozatlanság-feldolgozhatatlanság ezáltal viszont témává, drámai alapanyaggá emelődik. (Ritka hazai példa: a hatvanas évek közepén Utószezon című filmjében Fábri Zoltán ugyanezt boncolgatta.)
Hamis hang szerzője sajnos elmulasztja, hogy éljen is az általa felmutatott lehetőséggel. A végső soron az abszurditásig fokozható megoldhatatlanság kérdését éppen csak felvillantja; ez a villanás pedig nem lesz egyéb, mint frappáns, tanulságos lezárás. Buktatókkal – olykor hatásvadászattal, olykor túlzott érzelmességgel – tűzdelt az út is, amíg a darab a befejezésig eljut. Maga a történet bombasztikus, legalábbis abban a bulvárelemekkel átitatott formájában, ahogy elérkezik a végkifejletig. A túlzások rövid távú hitelességi deficitek sorához, a címben más célzattal említett hamis hangok elszaporodásához vezetnek, amelyekre az előadás ráerősít. (Egyetlen jellemző példa: „Meddig akar még elmenni ebben a gunyoros, gyomorforgató célozgatásban?” – kérdezi felháborodva a karmester. Dinkel válasza fájdalmas, szinte siránkozó: „Birkenauig”.) Az előadásnak nemcsak némi szikárság, de a szöveg feszesebbre húzása is jót tett volna, mint ahogy az apró dramaturgiai következetlenségeket is érdemes lett volna kigyomlálni. Nem világos például, hogy a parancsnok fia miért a tábor felszabadításának időpontját tetováltatja a karjára, s teszi meg ezzel hamis identitása origójául. A nézőnek szóló szimbolikus gesztuson túl ennek nincs értelme.
 
A színészek hatalmas energiákat mozgósítanak, ugyanakkor az érvényesülő rendezői koncepcióval szemben szikárabb játékmóddal inkább mélyíthető lett volna a két karakter. A karmestert megformáló Vasvári Csaba dühös pillanataiban jó igazán; Nagy Dániel Viktor Dinkelje hiteles megtört ember, mindezt olykor beteges őrülettel tetézni viszont felesleges.

A díszlet pontos tömörséggel hordozza a darab menetében feszülő ellentmondást, összekapcsolva a zene légiességét a brutalitással, utalva a csalásra, a hegedűvirtuóz karmester életét átszövő alaphazugságra. Grandiózus, a teret lezáró hegedű-fragmentumok uralják a színpadot.

Forrás: Revizor - Pethő Tibor