Kerékgyártó Istvánt kérdeztük arról, mi inspirálta a Skorpió megírására, vannak-e mintái a darab karaktereinek, jár-e próbákra, hogyan viseli, ha a szövegét a dramaturg, a rendező vagy a színészek meghúzzák vagy megváltoztatják. Műhelytitkokra kíváncsi nézőknek kötelező interjú!
Januárban a Mezei néző blog interjút készített önnel. Ebben az egyik kérdés arra vonatkozott, hogy tervez-e újabb színdarabot. Válasza egyértelmű nem volt, mivel „[m]a egy hazai íróban nem lehet akkora hübrisz, hogy azt hihesse, hogy majd ő ír valamit egy konkrét színháznak. Ha meg mégis ír egy darabot, akkor elindul azzal házalni különböző színházaknál – legyen az akár egy ismert, Kossuth-díjas szerző –, és elviseli a megaláztatásokat, hogy jobb esetben elutasítják, rosszabb esetben válaszra se méltatják.” A következő kérdések aktualitása ezzel szemben egy friss darab, a Skorpió, amelynek bemutatója 2023. december 3-ra van kitűzve. Mi történt a nem-tervezés után, ami mégis drámaírásra inspirálta?
Prózaíró barátaim, akik nem ritkán színdarabírásra is vetemednek, számtalan történetet meséltek, megalázó „darab-házalásaikról”, ami nem hozta meg a kedvem a színdarabíráshoz. A Rükverc sikerén – amit regénynek írtam, de Máté Gábor meglátta benne a drámát –felbuzdulva írtam egy darabot, ami nem kellett a hazai színházaknak (én is házaltam ezzel, mire vagy udvarias elutasítást vagy választ sem kaptam). Erre írtam belőle egy regényt, amit egy stuttgarti színház magyar származású dramaturgja elolvasott, majd kaptam tőle egy levelet, hogy ebből ő szívesen írna drámát. Azt válaszoltam, hogy a dráma már kész, és elküldtem neki. Lefordították németre, és meghívták Bagossy Lászlót, hogy rendezze meg. Ezután – hogy itthon elutasítás fogadta a darabomat – már nemi is mertem/akartam színművet írni. (Megjegyzem Bagossy az Orlai Produkció menedzselésében magyarul is megrendezhette később a darabot Hurok címmel.) De úgy gondoltam ekkoriban, maradok én a regényírásnál. Mindeközben Máté Gáborral – aki éppúgy szereti a jó ételeket és italokat, mint én, így olykor evés és ivás ürügyén beszélgetünk – szóba került az öregedés, a céget, birtokot, vagy épp egy színházat az utódoknak való átadás kérdése. Hogy ezekről én szívesen írnék. Akár darabot is! Mivel felvetésemet nem fogadta részéről heves ellenkezés, belevágtam a darab megírásába. Időm is akadt – éppen leadtam a nyomdának egy több évig készült regényemet –, hát nagy lelkesedéssel álltam neki, főleg, hogy bíztam benne, ezúttal nem kényszerülök kínos „házalásra”, hogy minden színházba belépve azt kiabáljam: „Tessék! Darabot vegyenek!” „Friss, kortárs, magyar!”, mire ők rám csapják az ajtót, mert épp a Cseresznyéskert hatvannyolcadik vagy a Nóra százhuszonkettedik magyar változatát próbálják.
Egyszer hályogkovácshoz hasonlította magát, hiszen tanított, volt privatizációs tanácsadó, cégtulajdonos, majd helyettes-államtitkár, mielőtt regényeket kezdett írni. A regényekkel megszerzett a tapaszatalatok birtokában könnyebben ment az ismerkedés a színházzal, a dráma műfajával? Mi az ön drámaírói módszere?
Negyvennyolc éves voltam, mikor írni kezdtem, de addig valóban voltam mindaz, amit az imént felsorolt. Ezért az erősségem a regényekben a párbeszéd lett, mivel az előző életeimből sok figurára, azok beszédmódjára emlékezem, ahonnan csak egy lépés a színház. Tulajdonképpen regényt is mindig úgy írok, hogy gondolatban berendezek egy teret, ahova be- és kilépnek a szereplők, beszélnek egymással, mindenféle akciókba lépnek a másikkal. Tehát soha nem a nyelv, a mondat felől közeledem az irodalomhoz – mint az írók egy része –, hanem a cselekvés, a történés, a dialógus felől. Ami nem áll távol a színháztól. Meg aztán az én korosztályom fiatal korában sok drámát olvasott. A 70-es, 80-as években sorra jelentek meg a kortárs drámaírók művei (Dürrenmatt, Arthur Miller, Max Frisch, O’Neill, Tennessee Williams stb.), amiket, akár a regényeket, úgy faltunk. És persze – mivel eredetileg kaposvári vagyok – a Csiky Gergely Színház nagy korszakára is jól emlékszem, majd mindent láttam, és többségüket imádtam.
A módszerem meg az, hogy ha valami nagyon izgat, ahhoz keresek olyan figurákat, akiket szintén az izgat, ami engem. Elhelyezem őket egy hozzájuk illő térben, ahol összeengedem őket, hogy vitázzanak egymással, érveljenek, ha kell, vesszenek össze. Vért izzadva akarjanak dönteni, titkaikat meg kelljen fejtenünk, harcoljanak a színpad birtokbavételéért, küzdjenek a megszólalásért, és ha lehet, akkor ne erkölcsi elvek, hanem energiák ütközzenek.
Családtörténet volt a Katonában, Kassán és Kaposváron is bemutatott Rükverc, több család történetét villantotta fel a Stuttgartban és az Orlainál színre vitt Hurokban, és családtörténet a Skorpió is, ugyanakkor mindegyik erős közéleti olvasattal bír. Miért hasznos vagy előnyös a mikroközösségi prizma a nagy társadalmi történések vizsgálatához?
Ritka kivételektől eltekintve mindenki élt vagy él családban, és vannak munkahelyi közösségei is. Ezekben zajlanak a hétköznapjai, és ide szivárognak be – ha akarja, ha nem – a társadalmi hatások, kényszerek, elvárások, melyeket gyakran negatívként él meg a hétköznapi ember. Így aztán a mikroközösségek életét ismeri legjobban a néző, ezért képes a szereplőkkel azonosulni, felismerni bennük a saját rokonait, kollégáit, esetleg önmagát. Képes őket szeretni, gyűlölni, megvetni vagy lelkesedni értük, tehát érzelmekkel reagálni a darab történéseire, és ettől működhet egy színházi előadás.
Hogyan alakult, gyúródott, formálódott a Skorpió az ötlettől az olvasópróbai példányig? Személyre, színészre szabottak a karakterek?
Az első változat után, amit megmutattam Máté Gábornak, ő meg Török Tamarának, a dramaturgnak, akadtak bőven megjegyzéseik, változtatási javaslataik. Ezután készült vagy tíz változat, próbálkozás, míg végül sok tekintetben visszatértünk az eredeti szöveghez, azonban mégsem volt hiábavaló a korábbi sok munka! Ugyanis számos apró, finom megoldással dúsult az anyag, melyek bent maradtak a végleges verzióban. E közben pedig fokozatosan kialakult, hogy kik játsszák majd az egyes szerepeket, ami jót tett a szövegnek, mert akkor már írás közben őket láttam magam előtt, az ő hangjukon hallottam a szöveget, ami kifejezetten inspiráló volt számomra.
Milyen személyes tapasztalatokra támaszkodott a figurák megteremtésénél? Hogyan született meg a nagyvállalkozó családfő, Király Ferenc, ez a különös, Learbe oltott Don Corleone, illetve két fiának, Zoltánnak és Andrásnak az alakja? És honnan jönnek a zsánerfigurák, a nők, Zizi és Alma?
A téma egyre aktuálisabb. Az első hazai „privatizátorok” – de igaz ez az ügyvédi irodákat felépítő ügyvédekre, a magánklinikát gründoló orvosokra, de akár egy színház igazgatójára is – ha elérik a nyugdíjkorhatárt, gyakran így gondolkodnak: „A cégem én vagyok! Az alapító, a cég arca és motorja, nélkülem nem értelmezhető ez a vállalkozás!” És ezek az állítások nem is teljesen alaptalanok, hiszen 5-ből csak 1 vállalkozás képes fönnmaradni az alapító nyugdíjba vonulása után. Ezért könyvek jelentek meg az utódlás témakörében, honlapok működnek, sőt, már speciális tanácsadó cégek segítik a generációváltást, olykor olyan megoldással, hogy az alapító atya távozása után az örökösök irányítása helyett szakértő boardok vezetik a céget.
A figurákat meg az üzleti életből ismerem. Persze mindegyik szereplőt több, általam ismert személyből gyúrtam össze. Amúgy meg az alapítók nem jelentéktelen hányada igencsak hasonlít egymáshoz. Közös vonásuk, hogy okosak, erőszakosak, nem ismernek akadályokat, ezért céljuk eléréséhez szinte minden eszközt megengedhetőnek tartanak. A környezetükben idővel egyre kevésbé viselik el a kreatív figurákat, bólogató Jánosokkal veszik körül magukat. A darabban is ez nyomasztja a főhős fiait, hogy nem kapják meg apjuktól a kibontakozás lehetőségét, hát persze, hogy lázadnak ellene. Mivel az ellenáll, a csattanások közöttük egyre durvábbakká válnak. A Zizikkel és Almákkal, a különféle hátterekből érkező vállalkozófeleségekkel is találkoztam előző életemben. Ők azok, akik a családi vagyon növekedésével egyre erőszakosabbak és kegyetlenebbek lesznek, és mindenre képesek, ha ezt veszélyezteti valami, nehogy a megszokott luxusból lejjebb kelljen adniuk.
Kézdi Péter, a Közgáz egyetemi adjunktusából lett vezérigazgatói személyi titkár sorsa egy picit rímel az önére, hiszen mielőtt bekerült az üzleti világba, ön is eltöltött egy évtizedet a felsőoktatásban, a pécsi egyetemen tanított jogot. Amikor átlépett az üzleti szférába, milyen dilemmákkal szembesült, és miket épített be ezekből a darabba?
Valóban úgy tíz évig egyetemi oktató voltam, de az én sorsom egészen másként alakult, mint Kézdinek, hiszen én nem valakinek a „szolgálatába szegődtem” hanem társtulajdonosa lettem egy privatizációs tanácsadó cégnek, amit egy barátommal alapítottunk. Itt aztán évekig – nagyító se kellet hozzá – meglehetősen közelről figyelhettem, a rosszabb esetben a vállalkozó kedvű, erőszakos és bunkó nímandokból, jobb esetben a volt állami vállalati vezetőkből létrejövő új hazai tőkés réteget. A főhősöm, Király Ferenc az utóbbiak közé tartozik. Okos, magabiztos és kegyetlen. Sok effélét ismertem. Aztán a bunkó nímandok jelentős része tönkrement, míg az alapokkal rendelkező korábbi szakemberek egyre jelentősebb cégbirodalmat építettek fel. Mígnem elértünk napjainkig, mikorra aktuális lett a generációváltás.
Kedveli a darab karaktereit? Ön szerint lehet őket kedvelni – hiszen a Skorpió elsősorban a hatalmi játszmákról szól, amelyek Királyék viszonyait is meghatározzák, mintha az üzlet és a politika világához hasonló módon, a szülő-gyerek és a baráti kapcsolatokat is a haszonelvűség működtetné. Vajon tudnak még érdek nélkül szeretni, kapcsolatokat fenntartani?
Egyiket sem kedvelem igazán, ugyanakkor értem, sőt, olykor megértem őket. Ahogy Madách mondta: a jó sajátjuk, míg a bűnük a koré, mely szülte őket. Azok a korok, melyekben a következő generációk vagyonait összerakják (összelopják/ összeügyeskedik/ furfanggal megszerzik/szerencsével az ölükbe hull/politikus cimboráik révén azok strómanjaként megkapják … a nem kívánt rész törlendő) vagyis a „gründerzeitek” utólag és kívülről nézve mindig mocskosak, mint az illatos szarvasgombát kitúró disznó pofája. De értem Király Ferencet, aki egy állami vállalt nagytudású mérnökeként, amikor eljön a rendszerváltás, és amikor lehet, megalakítja a saját cégét, és éppannyi törtetéssel, mint tudással a csúcsra ér. És most nem szívesen adná át a fiainak a céget, mert magát jobbnak tartja – hisz jobb is. De a fiúkat is megértem, hogy nem akarják basáskodó apjuk mellényzsebében leélni az életüket, ott megöregedni, hisz látják, apjuk sokáig kíván még a cég élén maradni. De megértem és sajnálom a két feleséget is, hisz ebben a macsó világban egyiknek a tudományos karrierjét kellett feladnia, a másiknak még a szüleit is meg kellett tagadnia a házasságukért. Persze mondhatnánk, hogy gazdagságot, jólétet kaptak érte, de azért ez mégiscsak megalázó.
És persze, hogy tudnak szeretni… ideig, óráig… olykor maguknak se bevallva, hogy az érdeküktől vezérelve. Szóval nem teljesen érdek nélkül, de hát van-e tisztán érdek nélküli szeretet? A mesékben biztosan.
Állandó témái a karriertörténetek, a nagyon magasról az elképzelhetetlen mélybe való zuhanás, a hatalom és a pénz amorálissá tevő hatása. Ezeket példaként állítja olvasói, nézői elé, azt viszont nem mutatja meg, hogyan lehetett volna másképp, a csapdákat elkerülve, más utat választani. Mi ennek az oka? A történet valahogy erre írja tovább önmagát, vagy a korszellem miatt egyszerűen nincsenek más utak?
Ahogy már az előbb említetten, a gründerzeit idején – amúgy ezek ritka pillanatai a történelemnek – a nyertesek szinte kivétel nélkül amorális eszközökkel élve tesznek szert a gazdagságukra. Ugyanebben a korban játszódik a Rükverc című művem is, de az a vesztesekről szólt. A vesztesek luxusa ezekben a korokban a morál. „Kimaradtunk a nagy gazdagodásból, de tiszták maradtunk”, mondják, akiknek az orruk elől vitte el a céget egy volt kollégájuk. És igazuk van. Megemelem a kalapom előttük, együtt érzek velük, de a Skorpió a gründerzeit győzteseiről szól, a győzelem minden gyomorforgató mocskával. Mert ilyen időket élünk, a nagy győzelmek sok mocsokkal járnak. Majd – talán – a harmadik, negyedik vállalkozói generáció a morálra támaszkodva, tiszta lelkiismerettel hozhatja meg a döntéseit, úgy érve el saját boldogulását, hogy a közérdekekre is messzemenően figyelemmel lesz. Mint ma, mondjuk a svéd, a dán vagy a kanadai többgenerációs tőkések. De mifelénk, itt Közép-Kelet-Európában nagyon sok víznek kell még addig lefolyni a Dunán, meg persze a Drinán, a Visztulán meg majd a Dnyeperen is.
A Skorpióban a hatalmi főtémát olyan melléktémák egészítik ki, mint az age-izmus, az időskori párkapcsolat és szexuális élet, azaz az „ezüstgazdaságot” működtető vágyak. Ezeknek a nem is annyira odavetett félmondatoknak mi a dramaturgiai szerepe, és miért fontosak önnek a drámán túl?
A válasz igen egyszerű: Azért írok ezekről, mert magamon is érzem, hogy öregszem. Hetven lettem az idén, és mindaz, amit a kérdésben fölsorol, egzisztenciális problémává vált az én életemben is. És mindig arról szerettem írni, ami a hétköznapi életemben is érint, ezért izgat. Tulajdonképpen csak ilyenekről írtam tíz regényemben és három színdarabomban. Amúgy meg dramaturgiai szerepe is van hősöm öreg, sőt aggkorának. Akkorra derül ki magának is, hogy mi volt igazán fontos neki az életében, mire emlékszik a legszívesebben. És azzal, hogy ezek az olykor komikus töprengések, visszaemlékezések, vénemberes udvarlások folyton megszakítják a történet menetét, oldják a hős aktív korának durvaságait. Kicsit kiengedhet a néző az előző jelent kegyetlenségből, önzésből, és mosolyoghat, hogy lám, Király is megöregedett, esendőbb, és így vénen, hülyén, viccesen, talán szerethetőbb is lett. Aztán a következő jelenetben megint vissza a múlt mocskába! Mint egy hullámvasút, olyanná szerettem volna tenni a törtnetet. A csúcsokon mosolygunk, kicsit megnyugszunk, aztán jöhet a lefelé vágta.
Nem ez az első közös munkájuk Máté Gáborral, találkozott vele színészi szerepben, amikor regényből írt hangjátékának a főhőse volt, és igazgató-rendezőként is, amikor a Rükvercet bemutatták. Hogyan dolgoznak együtt? Mi jellemzi a munkakapcsolatukat, milyen a munkamódszerük?
Közel húsz éve, hogy a Makk ász az olajfák hegyén című regényemet Zoltán Gábor – a kiváló író, aki ez idő tájt a Kossuth adón rendezőként dolgozott – rádióra alkalmazta, ezt olvasta fel akkor Máté Gábor. Annyira tetszett nekem Máté sok regiszteren játszani képes hangja, hogy a következő regényemet, a Trüffel Milánt már az ő hangján hallottam, amikor írtam. És mit tesz Isten, illetve Zoltán Gábor; ebből is válogatott egy ötrészes felolvasást a Kossuth rádióba, persze Máté közreműködésével. Aztán néhány év múlva összefutottunk valahol, és kérdezte Gábor, hogy mit írok, én meg hogy egy ma játszódó regényt, már kész is, a kefelenyomatát is megkaptam. Ő meg, hogy adjam be a színház portájára, mert érdekeli. Még abban az évadban bemutatták a Katonában Radnai Annamária színpadra alkalmazásával Rükverc címmel. Öt évig ment. Az előadások után – mert gyakran benéztem ezekre – Mátéval beültünk valahova, és azóta is folyamatosan tartjuk a kapcsolatot.
Ami a munkamódszert illeti, mint már említettem, a Rükvercnél a regényt Radnai Annamária dolgozta színpadra, de a Skorpió készülésének egész folyamtában együttműködtünk Mátéval. Elküldtem neki az új változatot, majd ő jelezte, mi tetszik neki abban, és mi nem, olykor még ötletei is voltak, hogy ezt vagy azt a figurát hol kellene megerősíteni, vagy lesz például egy zenés-táncos betét, ami szintén Gábor ötlete volt. Javasolt zenét, én meg írtam rá szöveget. Tehát nekem, mint a darab írójának sokat segített a rendező szempontjainak az ismerete, beemelése a darabba.
Ön milyen szerző? Próbára sokat bejáró, szöveghez ragaszkodó, húzást, módosítási kérést a szívére vevő, vagy a darabot szabad prédaként a színházi alkotókra hagyó, aki az olvasópróba után csak a bemutatóra megy?
Engem Máté keményen tartott, mondhatnám „rideg tartásban” nevelt a Rükverc próbaidőszakában. Mivel voltak rossz tapasztalatai kortárs szerzőkkel – lásd: halott szerző a jó szerző –, szíve szerint kitiltott volna a próbákról, ezért mindent megígértem, hogy ott lehessek. Ugyanis én addig színházat csak a nézőtérről láttam, hát nagyon izgatott, hogyan jut el egy darab az olvasópróbától a bemutatóig. A lényeg, hogy úgy kellett végig ülnöm a próbákat, mintha valóban halott szerző lennék. Aztán meg is értettem ennek a lényegét: Az előadás ura a rendező, ha én – akárcsak egy fintorral, legyintéssel – jelzem a színésznek, amikor a rendező utasításnak megfelelően jár el, hogy ez nekem bizony így nem tetszik, azzal elbizonytalanítom, amivel veszélyeztetem az előadás sikerét. Szóval némán, fegyelmezetten végig ültem a próbákat, amiből sokat tanultam, és a végén Máté is elismerte, hogy maga sem gondolta, hogy képes leszek halott szerzőként viselkedni. (Ebből aztán később Bagossy László is profitált, mert ezt a mutatványt, az általa rendezett Hurok című darabomnál is sikerült megismételnem.)
Tehát beláttam, hogy a szerző, ha jó rendezőre bízhatja a darabját, akkor jobb, ha hallgat a próbákon (kivéve persze, ha kérdezik, mert olykor azért ez is megesik), mert jobban jár ő is meg a darabja is. Igaz, Mátéval olykor a próbák előtt leültünk kettesben, és kikérte a véleményem a próbafolyamatról, és ezt a véleményt olykor elfogadta. Máskor meg nem, de utólag rendszerint beláttam, ha nem fogadta el, akkor is neki lett igaza. Ez egy másik szakma, mármint a rendezőé.
Amúgy meg nem zavar, ha a rendező, vagy akár a színész új mondatötletekkel áll elő, mert eddigi az összes hasonló eset, ami a darabjaim próbáin történt, mind jól sült el. Tehát, ha tehetem, bejárok a próbára, figyelek, ha kérdeznek, igyekszem válaszolni, de be kell vallanom, ebből én többet profitálok, mint a születendő előadás, ami nélkülem is nagyon hasonló lenne.
Miért van jó helyen az Orlai Produkciónál a Skorpió?
Először is: Máté Gábor ezúttal a hat szereplőből négynek is különböző évfolyamokon (a 99’-ben, a 2003-ban és a 2007-ben végzett osztályokban) osztályfőnöke volt, ami mindjárt ad valami különös izgalmat az előadásnak. Jó lesz nézni a próbákon, hogyan dolgozik egykori diákjaival, tudva Gáborról, hogy szinte rajong a tanítványaiért. Másodszor: Mert Orlai Tibort – hisz a Hurok című darabomnak is ő volt a producere – úgy ismertem meg, mint az egyik legmegbízhatóbb embert, akivel valaha találkoztam. Mindig tartja a szavát, mindent megtesz az előadásai sikeréért, tehát a legnagyobb nyugalommal tettem a kezébe a darabomat. Harmadszor: A Belvárosi Színházban azért is van jó helyen ez a darab, mert olyan tragikomédiát szerettem volna írni, ami a könnyebb szórakozásra vágyóknak éppúgy szerethető lesz, mint a társadalmi problémák iránt fogékonyabbaknak. Az előzők úgy nevethetnek, hogy ők is elgondolkoznak jelenünkről és közelmúltunkról, a művészszínházak közönsége pedig úgy kaphatja meg, amit szeret, hogy közben nevethet is.
A Skorpió bemutatója 2023. december 3-án lesz a Belvárosi Színházban. További előadás-időpontok és jegyvásárlás itt.
