Eccő vót, hónem vót, vót eccő, hogy I. Fülkefort a kétharmad mögválasztotta kerállá. Telt-múlott az üdő, oszt’ a libbols irodalmi iromány bévetette Parti Nagy Lajost, az ű elméncs megmondóemberit. Lett is nagy örvendezés, de riadalom es.
A lehetetlen határát súroltuk a bevezetőben, de talán közelebb jutottunk ahhoz a nyelvezethez, amelyet most már a Belvárosiban, élőben is élvezhetünk. Parti Nagy Lajos közel két éve ír minden héten egy-egy karcolatot az ÉS hasábjain Magyar mesék gyüjtőcím alatt – március 3. hetében éppen a századiknál jár. A Magvetőnél nagyjából egy éve jelent meg ezek közül 53, Fülkefor és vidéke címmel. A kötet méltán sikeres: kis magyar rögvalóságunk vonul fel ezekben az írásokban, érzékeltetve, hogy nincs olyan hét, amikorra ne jutna egy röhejes/keserűen megmosolyogtató/bennünket büszkeséggel eltöltő esemény. Az írások követik a népmesei hagyományokat: a kötelező bevezető és zárómondatok között a beszélt népi nyelv fordulatait használják – természetesen Partinagyosítva, kitekerve, ahogy az dukál.
Innen már csak két lépés a színpad. Elsőként a hangoskönyv következett – teljesen magától értetődően, hiszen hiába az az ízes, magyar nyelv, ha a Fülkefor-mesék szinte ordítanak azért, hogy meg is szólalhassanak. Március közepén – talán az időzítés sem véletlen – pedig az Orlai Produkciós Iroda jóvoltából már színházban, párszáz nézőtársunkkal együtt hallgathatjuk a mai magyar meséket, a szerző előadásában.
Parti Nagy Lajos nem egy Szabó Gyula, de jól is van ez így: a kicsi eltérés is olyan árnyalatokat hoz az előadásba, mintha folyamatosan kacsingatnánk egymásra: az írások és a szerző, az előadó és a hallgató. Néhol hangosan hahotázunk, néhol kuncogunk, máskor meg röhögünk, mert magunkon röhögünk. Nincsenek „ezek” és „mi, akik nem ezek vagyunk”. Rá kell jönnünk, hogy közösen kell megennünk azt, amit „ezek” főztek. I. Fülkefor konyháján nincs diszkrimináció, erre nagyon vigyáznak. De biztos, hogy ez jó nekünk?
Az este „zajáért” Dés László felel: egy kinyitott zongorán, a hangosítás, a „faanyag”, a fém és – néha – a billentyűk felhasználásával mondja el az elmondhatatlant. A legszebb pillanatok mégis azok, amikor a Boci, boci tarka, vagy a Jó estét kívánok… kezdetű dalokra hallunk improvizációkat, olyan cinikussággal, hogy talán I. Fülkefornak is hallania kellene őket…
