A Hair minket boncol fel
2015. 06. 23.

A Hair minket boncol fel

Ismered azt az érzést, mikor a színpadon álló színész kioktat arról, hogy milyen rossz életed van, te meg mosolyogsz rajta kínosan, hiszen csak színházban vagy, de közben te is tudod és ő is tudja, hogy mindent, amit mond igaz? Nem? A Hairben megtapasztalhatod.

Ez a fajta zavarbaejtő őszinteség ugyanis a modern időkbe áttelepített Hair egyik legfontosabb fűszere, ami olyan csípőssé teszi a darabot, amilyen csípőset még nem láthattunk sose a Belvárosi Színpadán. Emellett persze más tényezők is közrejátszanak.

Például a hihetetlen obszcén és őszinte nyelvezet, ami már az első percben megijesztette a mellett ülő nyugdíjas fogatot és vele együtt engem is, hogy még néhány f- és k-betűs szó és üres lesz a színházterem. De nem így történt. Jöhetett bármennyi f-, k- és b-betűs szó, jöhetett bármilyen szexuális koreográfia, lehetett bármennyit kiabálni az orális szexről, a közönség csak ült és ámult-bámult, a végén pedig a könnyeit törölgette.

Mielőtt az egekbe dícsérném a koreográfiát, a helyén lévő hangokat és a fényeket, le kell leplezni egy tényt: a színházban ülő több száz ember, bármilyen korú, nemű, származású vagy nemi orientáltságú, azért élvezte a Hairt, mert a Hair mindenkinek szól és fájóan, de máig tökéletesen aktuális.

Persze, persze, vicces beleszőni a darabba azokat a bizonyos plakátokat és ötletes felboncolni a mobiltelefonok és a Call of Dutyn felnőtt generációk gondolkodását, de ezek mind-mind olyan témák és ízek, amik elvárhatóak egy olyan zseniális rendezőtől, mint Mohácsi János.

A Hair velejét még mindig maga az alapvető üzenet adja, amik bármennyire is sablonosak napjainkban, bármennyire is nevezhetjük őket közhelynek és bármennyire is bólogatunk üres tekintettel, már-már feladóan, ha szóba jönnek, mégis elkerülhetetlenül fontosak: egymás elfogadása, az egyenlőség, a rasszizmus, a homofóbia. 

Ezekről márpedig még beszélni kell. Még mindig beszélni kell, nincs mese. Bebújtathatjuk a Hair szereplőit hippi ruhákba, elküldhetjük a főszereplőt a Vietnámi háborúba, a Hair múltja máig a jelenünk marad. Mert olyan dolgokról énekel ez a néhány fiatal, ami miatt máig hippinek néznék őket. Pedig nem hippik. Vagy ha hippik is... De akkor mi van? Az számít, amit mondanak, nem?

A színpad fölé helyezett élőzenével agyunk minden tekervényébe bemásznak a jól ismert slágerek, a koreográfiák a színpad minden négyzetcentijét betöltik, a fények pedig minden jelenettel más és más dimenzióba teleportálnak minket. És ez még mind semmi lenne a színészek elképesztő játéka nélkül.

Szabó Kimmel Tamás Bergerként tökéletes irányítóegyéniség nem csak a hippik között, de a közönség felett is. Nagy Viktor Dániel igazi Freddy Mercury-s elánnal viszi végig bohém alakját. Tolnai Hella játszi könnyedséggel ugrál egyik karakterből a másikba, Mátyássy Bence pedig Bukowskiként végig okosan egyensúlyoz a helyét nem találó magabiztos okos fiú és a félénk kisfiú jellemek között, míg megkeseredett, dühös felnőtt nem lesz belőle. A legvarázslatosabb alakítást viszont Lovas Rozi nyújta, akinek minden apró grimaszában éppen annyi munka van, mint bármelyik általa előadott komplett koreográfiában.

Bár van néhány kisebb üresjárat és néhány jelenet, ami lehetett volna rövidebb - sőt, kihagyható -, az előadás közben mégis repül az idő, bármennyire súlyos tanulságokkal is gazdagodunk. Egy-egy látványos koreográfia és egy öt perces önfeledt dobkoncert között kiderül mennyit ér az ember, legyen szó a színpadon játszó színészről vagy a közönségben ülő nézőről: annyit, amennyit a másik ember.

Az Orlai Produkciós Iroda által színpadra vitt Hairben az a varázslatos, hogy másodpercek alatt látjuk, hogy a közösséget játszó színészek valódi közösség lettek. Ennek a közösségnek pedig mi is részesei leszünk az előadás végére, hiszen olyan témákat boncolunk fel együtt, amik mindannyiunké, amik mindannyiunkról szólnak.

A Hair minket boncol fel, a lehető legjobb értelemben. Ha pedig már boncol, a lelkünk legmélyebb bugyráig merül. 

 Szerző: Kanicsár Ádám András

Forrás: Funiversity Magazin